Az új albérlet internetmentes övezet volt beköltözésemkor; az előző lakó vitte magával a dobozát, így csak az ablakrésből szomorúan lelógó csupasz kábelvég sugallta, hogy itt valaha megfelelőek voltak a körülmények az élet kialakulásához. A természetfilmbe illő megállapítás a valóság hangszórójából manifesztálódik, mint egy dévidettenborói narráció : „…a lakás éppen Budapest szerverparkjának lakható övezetében helyezkedik el, ha ettől messzebb lenne Szerverünktől beállna a hálózati tél, míg ha közelebb, akkor a csapból is optikai kábelen keresztül folyna a víz…”
Kezdetben csak szemem tikkelése jelezte a téboly érkezését, később már azon kaptam magam, hogy a piros pontos Tefál palacsintasütőmmel próbálok Wi-fi jeleket fogni a szomszéd routeréről. Először éreztem -egy percre- hasznosnak az egyetlen olvasatlan könyvemet (a gyilkos apáca haláláról szólót), amit még az első pesti lomtalanításomkor szereztem tizenkét, celluxszal összeragasztott műanyag vállfával egyetemben; de a cím elolvasása után mégis inkább az Asimov által válogatott novelláskötetbe, a Szívélyes Fahrenheitben merültem el. Utoljára öt éve olvastam; ezúttal csak szemezgettem a legjobbak közül, plusz rácsodálkoztam Richard Matheson-ra, akinek Legenda vagyok című regénye is akkor jelent meg, mint a válogatás; 1954-ben.
A hálózatmentes remeteélet pozitívumaként felfogható, hogy a nemzeti torrentékából szervált filmeket volt időm végignézni. A Derszu Uzala (Kuroszava Akira filmje) különösen szép és felkavaró volt, -róla írni fogok-, mert még manapság is teljesen nézhető és élvezhető, nem úgy, mint pl. a Tükör (Зеркало) Tarkovszkij-tól, amely az klasszikus orosz nagyregények sodrását – vagy inkább komótos hömpölygését idézi, csakúgy, mint a Soljaris vagy a Sztalker esetében; személy szerint csak a Sztalkernek vagyok hajlandó ezt elnézni.
Hogy egy kicsit lazítsak gyorsan nekifogtam a vidáman induló Hannibál tanár úrnak, mely végül sötét szatírába fordult, nem túl lélekemelő, valljuk be. Veszélyesen jó élni, gyorsan ránéztem fülessel maxra tökölve Lars Von Trier Melancholia című mozgóképes lélekaszalását és magzatpózba görnyedve vártam az ütközést, na meg a stáblista közbeni felismerést; négy évvel az első megtekintés után sem értem teljesen ezt a filmet.
Viszont van egy újabb kedvenc sci-fi, amit kb. annyiszor fogok megnézni, mint a Gyűrűk Urát, vagy a Bolygó neve:Halát, tudjátok, mikor már kívülről fújjátok a szövegkönyvet. Igen, az Interstellar nevezetű gyönyörről van szó, mely olyan, mint a nagymellű szőke, fogatlan trafikos lány a Blahán; nem a történetéért szeretjük elsősorban. Az Interstellart a zenéje (Hans Zimmer, ki más) teszi nagyszerűvé / hogy az orgona nem lehet modern és drámai – dehogynem! A zene mellett pedig a dramaturgia és az akciójelentek visznek mindent, egyszerre meg hát… Pazar!
A legaddiktívabb az a bizonyos dokkoló jelenet. Megyek is, megnézem negyvenedszerre is… közben meg várom, hogy fél óra múlva, 0 óra 0 perckor a UPC aktiválja az előfizetésem és visszatérhessek az élők közé.