Az alkotói válságról férfiként írni hasonlóan hervasztó, mintha nőként a hüvelygombánkról tartanánk hosszadalmas és érzékletes kiselőadást a világ számára. Exhibicionista megnyilvánulás a javából, csak az olvassa, aki bírja vért, meg a beleket!
A Writer’s Block avagy közismertebb nevén az alkotói válság úgy suhog a fejem felett, mint valami megkergült madárraj Hitchcocki borzongással itatva át minden egyes írás nélkül töltött napot. Ismerős érzés minden firkász számára, nemde bár? A jól menő alkotás vágya egyik napról a másikra elfoszlik, mint hajnali pára a nap forrósága alatt, mi meg csak ülünk és bámulunk bután, nem értjük mi történt, a szavak csak nem jönnek pedig annyi téma, megannyi jegyzet hever előkészítve szanaszét, mint csomó agyagkupac, várva szoborrá érése pillanatát. A válság marad, az idő továbbgördül. “És most vissza a valóságba drága Marcy!” (az eredeti első bekezdés)
A siker logikája mást diktál
És valóban! Alig egy hónapja, hogy közölte a Serbi Insajd az interjúmat, amelyből akkora felhajtás lett, hogy még az Index is hozta a címlapon. Történelmi pillanat volt, sok szempontból. Hogy hozzájárult-e a beragadáshoz? Természetesen! Mikor a hegymászó eléri egy hegy látszólagos tetejét megpihen, leül, letekint az alatta elterülő, embert próbáló útra és elégedetten csettint nyelvével: sikerült! Később meg már mozdulni sincs ereje, motivációja meg pláne. Nevetséges, mégis oly emberi: ülni a babérjaimon, aztán ott ragadni.
Elkerülő manőverek
Hogy mozgásba hozzam a beszorult kerekeket kapva kaptam a kínálkozó alkalmon, mikor kolléganőm elcsalt magával a Szabó Ervin könyvtárba (nem messze a Szentkirályi Népfogászattól). Az elképedés egyetemes volt, mint ahogy a Pestre kerülésem korai idejében tapasztalt, beláthatatlan technológiai távlatokat nyitó, önkiszolgáló Tesco-s kassza esetében is történt. RFID chipek a könyvekben, számítógépek, rajtuk digitalizált, kereshető katalógusokkal, melyek nem csak azt mondják meg, hogy hol található az adott könyv, hanem, hogy éppen kölcsönözhető-e, vagy ha éppen olvasónál van, mikorra várható a visszavétele az állományba. A kultúra Mekkája! – sutyorogtam magamban a sorok között osonva, a könyvgerincek feliratait silabizálva. A kínálat hatalmas és bőven akad itt olvasnivaló egy egész emberöltőre, így hát már másodjára hoztam el egy csomó könyvet, melyek talán reményt nyújtanak a fennálló válság leküzdésére. A „Kreatív Írás” a témával foglalkozó fejezetében a következő vigasztaló idézet áll:
Saját egzisztenciánk belefordítása művünkbe kétségtelenül egy ingó híd, amely újra meg újra darabjaira hull. Csak addig tűnik erősnek, amíg haladunk rajta, munka közben.
(Dieter Wellershoff)
Ebben a könyvben is azt tanácsolják, hogy ha végképp nem megy az írás, akkor érdemes éppen erről írni: mármint írni arról, hogy miért nem vagyunk képesek írni. Az axióma logikája hervasztó, ám annyiban működőképes, hogy tényleg a gép előtt ülök és próbálok érdemben nyilatkozni a fentebbiekről.
Böjt és a nyúlvárás
A húsvéti ünnepek ezúttal a fővárosban telnek a négy fal között: a szabadság gazdaságos kihasználása ellehetetlenítette az ünnepekre történő hazautazást. Helyette a hétvégén, egy héttel később térek haza és a május elsejei ünnepekkel harmonizálva közel tíz teljes napot lehetek majd otthon, pusztán három szabadságnap fejében. A nyúlvárás tehát idén – első ízben talán – teljesen egyedül telt, remek lehetőséget kínálva közel 6 blog posztnyi téma kidolgozására. Mondanom sem kell, hogy most erre az egyre került sor, mindazonáltal örömmel konstatáltam, hogy sikerült kipiheni az elmúlt időszak fáradalmait. Főztem olcsó sonkát, próbáltam reprodukálni az otthon megszokott tejfölös torma mártást és tessék kapaszkodni: krémest sütöttem! *Egyébként óva intek mindenkit a Dr. Oetker krémes porától, a tejjel történő elkeverése után állagában leginkább a nyersgumira emlékeztető massza jött létre belőle, melybe kis híján beletört a habverőm. Anyám megígérte, hogy ha hazamegyek, csinál igazit.
Az alkotói válság okainak firtatása
Miután végignyálaztam az elmúlt időszak eseményeit végre sikerült leredukálni pár egyszerűbb problémára a atomkatasztrófa okainak sorát:
- Lustaság – nincs mit szépíteni, tartalomalkotók között a hét főbűn közül az első!
- Dicsőség – fentebb a hegymászós példával éltem, de emlegethetném úgy is, hogy „hamis megelégedettség”.
- Elvárások – „aki Á-t mond, mondjon B-ét is!”: Rengeteg fontos dologról kellene írni és be is lengettük a megfelelő szerveknél, nagy gallérral, hogy hú, meg há, lesz ez is meg az is, aztán pont az olvasók lelkesedése köt gúzsba: olyat kell írni, hogy nekik is tetsszen, de mi van, ha nem sikerül? Gyilkos gondolatok, le kell vetkőzni őket.
- Halogatás – soha nem mosogattam, takarítottam, varrtam, vasaltam, teregettem még annyit mind ebben az időszakban. Amikor már éppen átfordulóban vagyunk a holtponton: „Most megyek, és jól leírom a dolgokat…”, akkor mindig jön, „… csak előbb még…”. A halogatás, mint stratégia remek önérzeti drog: elhiteti veled, hogy éppen képes vagy az írásra, a bolygóegyüttállás is kedvező, szinte mindegy, hogy a nap folyamán mikor ülsz a gép elé, mestermű születik ujjaid nyomán. Aztán elfogyott ez a nap is. Halogatással.
Összegzés
Szerepelhetne itt a bejegyzés első mondata is, újra, utolsóként, keretet adva, főleg mert időben az született meg legutoljára.
Érdemes megfigyelni, hogy tudtomon kívül is igyekeztem kisebb gondolati egységekre bontani a szöveget és pszichológiai tartalom mellett (mely a bukott blogger érzelmi válságát igyekezett kitárulkozásra bírni) formailag is emészthetőre rágni. Teljes egészében kísérleti bejegyzésről van szó. A válság megszűnőben, sok új kipróbálni való lehetőség van még!
Nem menjenek sehova, a reklám után visszajövünk!
0 hozzászólás
Köszönet! Amúgy a sok komment nagyon motiváló tud lenni, mert tényleg ott az “olvasnak az emberek” feeling benne. Úgy tűnik lassan legyőzöm a beragadást és lesz inspiráció új témák megírására. 🙂
Nem szeretnék ünneprontó lenni, de egy kérdést fel kell tennem. Mikor értél a csúcsra? Amikor a Serbia Insajd, – aminek rendszeres olvasója vagyok én is – egy interjút közölt veled, vagy amikor a szóban forgó blogbejegyzést írtad – mármint, amit a Serbia Insajd a Facebook oldalán megosztott? Kiváló írás volt, de az interjúban nem ezt emelik ki, így nem értem, hol, mi a csúcs? (Egy Fb-on megosztástól azért ne essünk hasra.Kettőtől se.) Mire értél fel? Mert, ha így nézzük, akkor az eredeti blogbejegyzés megírásakor jutottál fel, de te a népszerűségedet növelő másik blog által készített interjúra utalsz. Rosszul értelmezem? Valóban az a csúcs, ha egy másik blog – akár alkotói válságból, témahiányból, fantáziátlanágból – közöl veled egy interjút? Ha ez kell hozzá, hetente a csúcsra juttatlak, mert az általam vezetett oldalak és blogok is készen állnak egy interjúra veled. Ha könyved jelenne meg, akkor az mi lenne? Két csúcs? Árpi, szerintem most te csak vicceltél. Ennyire nem helyezheted alacsonyra a mércét. Nagyon jól tudod mi az alkotói válság oka. Mint, ahogy én is tudom, amikor engem is elkap kisebb-nagyobb mértékben. Az általad felsorolt indokok egyike sem tartozik véleményem szerint az alkotói válság körébe. És feljebb magad is ezt írod. Ülünk és bámulunk bután, nem jönnek a szavak stb. Ha karakterszámra gyúrsz, akkor lehet kényszeres írással pótolni, de ha tartalomra, minőségre, akkor csak a téma, ami számít. Ha a téma jó, nagyon nem tudod elrontani a stílussal (csak, ha nagyon akarod). Itt nem lustaságról, vagy dicsőségről van szó. Talán az elvárásról, de azt is te támasztottad magaddal szemben. Mert ugye az a jó blogger, aki…. és itt van a kutya elásva. Írj, de ne jelentesd meg, csak azt, ami veri a lecet! Jegyzetelj, maradj nyitott és előbb-utóbb ki fog kívánkozni belőled, aminek kint van a helye és nyilvánosságra fog kívánkozni, aminek a nyilvánosság előtt a helye. Én ezeket a hibákat már mind elkövettem és született is elég kényszeredett írásom. Ma a különféle felületekkel operálok. Ami nem érdemel két sornál többet, azt mikroblogban jelenítem meg, amivel felrázni akarok, azt versbe öntöm, amivel szórakoztatni akarok, abból kisprózát írok stb.Az egyik főbűnnek azt tartom manapság, hogy annyi tehetégtelen ember, annyi szenny írással árasztja el a netet – meg úgy mindent általában – önkritika nélkül. Szinte lehetetlen kihalászni az igazi értékeket. Egy kis önmérséklettel és a különféle portálok hathatós tanácsaival lehetne néhány medret é néhány homokozót vájni, hogy ki-ki megtalálja a helyét. Te, akinek írásait kifejezetten értékesnek találom, ugyanúgy elmerülsz a posványban, mint XY. világfájdalom, vagy akár én. Ugyanez a helyzet a nyomtatott könyv piacán is. Amióta a pénz beszél és elég sok önértékelési zavarban szenvedő “szerző” robbant rá a net, illetve a számítástechnika által nyújtott lehetőségekre, azóta szaporodnak, akik anyagi ellenszolgáltatás fejében még segítik is őket, hogy nagyobb és nagyobb teret kapjanak. A “jelen lenni” jelenég immár elképesztő méreteket ölt. Neked nem szabad velük versenyezned, mert más súlycsoportban vagy. Aki nem tud kettő percet úgy megélni, hogy arról ne készüljön fotó, vagy ne twittelje ki, az már régen a feledés homályába fog veszni, amikor te még mindig alkotsz.
É örülj neki, hogy nem vagy még a csúcson. Ha Arisztotelészre hallgatsz, akkor majd kb. 20 év múlva. 🙂
Tényleg úgy gondolod, hogy merő témahiányból és fantáziátlanságból készítettük az interjút Árpáddal? 🙁
(Már évek óta azt szajkózzuk, hogy lehet hozzánk csatlakozni, ingyen és bérmentve persze, de bármit és örömmel lehozunk, mert közösségi blog akarunk lenni.)
Na mindegy.
Hűha! Luke, zavart érzek az erőben! 🙂
A csúcs, mint metafora az írásban így szerepel “Mikor a hegymászó eléri egy hegy látszólagos tetejét…” és itt a hangsúly inkább a “látszólagos” kifejezésre helyezném. Nagyon nagy büszkeséggel tölt el egy olyan blog megkeresése – és a bemutatkozási lehetőség rajta – melynek én magam is rendszeres olvasója vagyok és tisztelem a bloggerei elkötelezettségét, hogy valóban szenvedélyjel írnak és fordítanak olyan témákról, melyekről egyébként másnak esze ágában sem lenne magyar magyarként értekezni, főleg úgy, hogy személyesen is ismerem az interjút készítőt.
Számomra nagyon nagy “eredmény”, mikor kilincselgetés nélküli megkereséseket kapok, mert a felkínált lehetőség pozitívan determinálja a blogomat és értelmet ad annak a munkának, melyet szabadidőmben végzek és sok fejlesztési pontot ad a továbbiakhoz. A interjú esetében egyrészt a valódi személyazonosságom bemutatását tette lehetővé másrészt pedig remek támpontot adott az interjú, mint újságírói műfaj, azon is belül a szerkesztői munka mibenlétével kapcsolatban, amiért mérhetetlenül hálás vagyok.
Ha irodalomról beszélünk, akkor jómagam – korom és tapasztalatom okán is – még valahol az irodalom “i” betűje előtt kullogok és keresem a saját hangom, stílusom.
Az alkotói válság egy Indexes címlap esetén borítékolható volt, mert legyezgeti az írói hiúságot.
Az elvárások ugyancsak gúzsba kötöttek, hisz rengeteg különböző médiummal van szóbeli együttműködési megállapodásunk, többek között falum újságjával, a Szó Beszéddel és online médium tekintetében a Serbia Insajddal is, azokról az ígéretekről nem is beszélve, mint pl. a Bukyukai kjúdósainak írandó beszámolókról és népszerűsítő anyagokról és így tovább.
Jó lenne nagyon szerénynek maradni még nagyon sokáig és tényleg pártatlanul megítélni a jelenlegi kortársakat. Abban egyetértek veled, hogy nagyon nagy a verseny az online világban és sokszor a pillanat dönti el a népszerűséget – éppen ezért is léptem le a Facebookról, mert nézni sem bírtam, hogy pár ismerős blogger coelhos “lelki ponyvával” igyekszik tömegek átmeneti ízlését kiszolgálni, akik egy-egy mélynek gondolt mondatért hajlandóak lájkot nyomni. 🙂
A hiányzó s betűkért elnézést, de elromlott az s billentyűm. Egyébként elnézve ezt a válaszomat is, csaknem posztnyi méretűre dagadt. Látod micsoda múzsa vagy? Csak belédolvasok és már van is témám. De nem jelentetem meg blogbejegyzésként és nem bánom, nem igénylem, hogy megjelentessem. Írnék viszont a problémakörröl egy novellát, amelyben egy srác épp alkotói válsággal küzd, amikor csengetnek az ajtaján és… 🙂
Tisztelt Serbia Insajd!
Én Árpád kérdésére feleltem.Ha hozzáfűznivalójuk van, akkor legyenek kedvesek a szöveget egészében értelmezni és utána megtenni azt. Ez most nem így történt. Javaslom, hogy olyan szavakat se hagyjanak ki, mint pl. “akár”, mert így hibásan értelmezik a mondandómat. Természetesen a vitatott mondatom nem a Serbia Insajdra vonatkozott, hanem egy problémára. (tehát bármelyik blogot írhattam volna és sorolhattam volna az indokokat is, de nem tettem) Ha félreérthető voltam, vagy nem voltam elég precíz, akkor is én kérek elnézést a figyelmetlenségükért.
Árpinak óriási megtiszteltetés, hogy felkérték az interjúra azonban, ha ez így történt – akkor hogyan kell értelmezni a következő sorokat:” Már évek óta azt szajkózzuk, hogy lehet hozzánk csatlakozni, ingyen és bérmentve persze, de bármit és örömmel lehozunk, mert közösségi blog akarunk lenni.” ? Ha valaki azt szajkózza, emeli ki, hangoztatja, nyomatékosítja, hogy lehet hozzá csatlakozni, másként szólva bekéredzkedni, jelentkezni, írni bele, vagy hozzá, az szerintem pont az ellenkező érzetet kelti, mint amit Árpi nyilatkozott. Magyarán erősen félreértelmezhető ki is kért fel kit és mire. Továbbmegyek. A Bármit lehozunk azt jelenti, hogy írjatok már, mert egy pörgős – közösségi – blogot akarunk, tehát kell a tartalom, az anyag stb. A közösségi jellegen, gondolom azt értik, hogy egy közösség szerzi a posztokat, írja a cikkeket stb. Jól gondolom?
Összességében teljesen mindegy hogyan történt az interjúztatást. Én a számomra fontos emberek iránti tiszteletemet úgy fejezem ki, hogy a díjnyertes blogbejegyzést minimum megjelentetem a saját lapomon. Tehát nem a közösségi oldalaimon egynek a sok közül, hanem kiemelten kezelem.
Ahelyett, hogy az értelmezgetést tovább folytatnám engedjenek megy egy észrevételt, aztán döntsék el, hogy szerb, magyar, vagy vajdasági jelenség-e. Valaki ír valamit. Ezek Önök. Valaki figyelmesen elolvassa.Ez lennék én. Írok rá egy választ a vívódó interjúalanynak, erre mily érdekes, váratlanul megjelenik – gondolom naponta csekkolják Árpi bejegyzéseit – a valaki, aki eredetileg írt valamit, felületesen végigszalad egy látszólag ellentétesnek tűnő hozzászóláson, érdemben nem cáfolja az írás egészét, de a saját vélt sérelmét azonnal szóvá teszi. Mindezt természetesen tegezve, mert újságíróhoz ez illik. (Ja, vagy csak egy blogger? Annak lehet?Szándékolt volt a kontraszt)
Hogy Árpival tegeződöm, Önöket semmire nem jogosítja fel, igaz nem is kötelezi.
Ha van idejük és kedvük hozzá, akkor vessék össze a nekem írt üzenetüket az arra adott válaszommal.
Az a kutya helyzet állt elő, hogy ha meg tudnak cáfolni, akkor nem érvényes, amit írtak. Egy komoly, magára adó blog legyen szíves alapvető újságírási szabályokat betartani, vagy saját magát írja ki mérvadó sajtóorgánumok közül. (Most a blogot is idesorolom, hogy ne tudjanak arra hivatkozni, hogy a lapjuk nem újság)
Tisztelettel:
Nagy Ákos
Árpikám!
Hadd kezdjek egy idézeteddel: “Nagyon nagy büszkeséggel tölt el egy olyan blog megkeresése – és a bemutatkozási lehetőség rajta – melynek én magam is rendszeres olvasója vagyok és tisztelem a bloggerei elkötelezettségét, hogy valóban szenvedélyjel írnak és fordítanak olyan témákról, melyekről egyébként másnak esze ágában sem lenne magyar magyarként értekezni, főleg úgy, hogy személyesen is ismerem az interjút készítőt.
Számomra nagyon nagy “eredmény”, mikor kilincselgetés nélküli megkereséseket kapok, mert a felkínált lehetőség pozitívan determinálja a blogomat”
Már ebből is látszik, hogy milyen spontán volt az interjú, amit veled készítettek, hiszen csak a szerzőket ismered és a bloggeri elkötelezettségüket. Olyan spontán történt minden, mint a Sebia Insajd megjelenése és beavatkozás a kialakult diskurzusba. Biztos nem te hívtad fel a figyelmüket hozzászólásomra. Állandóan azt fürkészik, hogy vajon azok közül, akikkel egyszer készítettek egy interjút, vajon milyen hozzászólásokat kapnak az újabb blogbejegyzéseikre. Ilyen sajtófigyelő szolgálat nekem is jól jönne. Az a gond csak Árpikám, hogy úgy érzed meg kell védened az álláspontodat, holott a cikkedben – ha megengeded én annak nevezem és nem posztnak – épp az volt az álláspontod, hogy nincs álláspontod. Elindult alkotói válság téren, utána elmondhattad (eldicsekedhettél) az interjúra való “felkérésedet” majd húsvéti Dr.Oetker és a válság okainak tisztázása a legfontosabb és a legkézenfekvőbb ok kifelejtésével, majd zárás.
Én marha azt gondoltam valóban szükséged van a segítségre, de rá kellett jönnöm, hogy nincs. Ezért nem értem, hogy miért akarsz arról meggyőzni, amiben te sem hiszel. Most megint nem adhatsz majd nekem igazat, mert idecsődített árgus szemek figyelik, hogy mit válaszolsz. Vedd elő az alapcikkedet. A jól sikerültet, aminek kapcsán az interjú készült veled. Olvasd el, amit írtál, aztán az interjút és megint, amit írtál! Majd tedd fel magadnak a kérdést: kit szeretnél, ha megismernének? Az interjúban “irányított” Árpádot, vagy azt, aki azt a csodás cikket írta? Melyikről szeretnél elhíresülni?
A kérdés az, hogy vállalod magad, vagy az, hogy csak “bandában” tudsz, mersz nyomulni. Finomítok a kérdésen. Szerinted azért lettél felkapott, mert jó cikket írtál, vagy azért, mert egy bejáratot blog oldalán megjelenhetett az interjúd?
Nekem nem kell válaszolnod. Magadnak kell válaszolnod.
Rengeteg észrevételem van még, de úgy érzem ennek helye itt nincs.
Búcsúzóul csak annyit, hogy ha máshoz nem is tudsz, de magadhoz mindig légy őszinte!
További alkotói sikereket!
Ákos