Zárókő

Kis kunyhó, családi ház, székesegyház, Taipei-torony, felhőkarcolók. Legyenek bármily aprók és jelentéktelenek, vagy impozánsak és hatalmasak van egy közös pontjuk. Az alapkő. Az amelyre aztán fából deszkák, vagy acélból ketrecek kerülnek. Mégis, mindegyik alatt ugyanúgy ott az alap, amely maga a szándék. A szándék az alkotásra, túlhaladásra, változtatásra, az épülésre / fejlődésre.
Az alapkő mellett mindig van egy másik is. Arról nem jó sokat beszélni. Pedig mindig a kész konstrukció legfőbb eleme. A zárókő. Az amely befalazása után már nincs mit tenni, nincs bolygatás, vagy áttervezés. Akkor már nincs megbánás sem, hogy jaj, ezt így vagy úgy kellett volna. Midőn helyére kerül  ez a kő és megköt a habarcs a hajszálnyi hézagokban a mű befejezetté vállt. Megbolygathatatlan anélkül, hogy ne veszítsen az épületet létrehozó vízió, kezdeti, mindent elsöprő erejéből. Ha nem tetszik fel lehet robbantani, de mi értelme? Létrehoztuk, így jó. De vár ránk a következő telek, a következő alapkőletétel. Érdemes úgy élni, hogy ha hátranézünk, büszkén húzzuk ki magunkat: épületek százai vannak mögöttünk – szégyen öntene el bennünket, ha csak füstölgő romokat hagynánk magunk után.
És igen, ez a világítótorony gyönyörű lett! A fénye pedig vakító. Beragyogja a hánykolódó csónakokkal teli víztükröt, utat mutatva a hajósoknak… Büszkék vagyunk rá.