Megjelent a SIKOLY (irodalmi és művészeti folyóirat) VIII. évfolyam, 27-29. számában – 2011-ben.
A világunkon belüli világok egyikében, a gyermek magánmennyországában éltünk mindannyian, akik szeme még nem szokta a fényt és értelme még nem nyílt ki kellőképp. Gyerekkorunk leghosszabb és legszebb vakációját köszönhettük azoknak az eseményeknek, melyeket felnőtt fejjel átélni maga volt a rémálom.
Sokszor és sokat lógtunk a barátokkal, igazi utcagyereknek számítottunk, akik ha csak tehették szedett-vedett bringáinkon járták a falut és az azt övező szántók menti erdőket. A tévés agyfertőzés generációja voltunk, mégis ezerszer többet ért számunkra a sarki diófa megmászásának diadala, hisz aki legmagasabbra jut, az közelebb kerül az éghez. Az idők folyamán megszámlálhatatlanul sok színét láttam már, de azon a nyáron valahogy mindegyik árnyalata ugyanolyan kísértetiesen borult az emberek fölé, akár a hajnal derengése, akár a késő délutáni égbolt bágyadt ragyogása vonta bűvkörébe a völgy házainak fáradt falait, bennük lakóiknak repedezett szívével egyetemben.
Gyermekként bele kellett törődnöm a napok bizonyos időszakainak egyhangúságába, főként ami az estéket illette, melyek között csupán a falon függő órarendemet fürkészve tudtam különbséget tenni, annak tekintetében, hogy másnapra milyen véletlenül vagy szándékosan elfelejtett leckének kellett nekifognom. A szüleim egy szobával arrébb a varázsdoboz előtt figyelték az eseményeket, melyek komolyságáról már csak akkor vehettem tudomást, mikor is pár órával később a sötétben ülve hallgattuk a becsapódó bombák távoli morajlását. „Verbászt lőhetik éppen” – tanakodnak anyámék, hangjuk valótlanul csengett és valami irányított feszültséget érzékeltem a levegőben. A tekintetek tengelye keresztülfurakodva a sötéten a pár napja az ágyam alá készített bőröndök realitását pásztázta. A nagy döntés gyomorforgató idejét sürgetik a magukat mélybe vető másodpercek. Menni vagy maradni? Most menni? Egyáltalán menni? Maradni? Most maradni? – amikor egy egész életet hagyunk magunk mögött, akkor az elhatározásokhoz nem vagyunk elegek.
Így valahogy élhették meg a szüleim ezeket az időket, mert fél órával később már közgyűlést tartottak a kimerészkedő szomszédokkal az utcánk közepén húzódó poros úton, melybe a hatalmas esőzések alkalmával egész kanyonokat vájt a lezúduló víz. Mindannyian dél felé néztek és mutogattak: „ott, talán ott és nézd ott milyen piros”… Valóban vörösen égett az ég alja a látóhatár felett kicsivel – már értettem, miért mondta a nagymama mindig azt, hogy háborút hoz az a bíbor derengés, pedig csak a tarlót égették aratás után…
Belgrád felett a légelhárító ütegek izzó golyózápora festi vörösre az eget
Valahol a márciusi ég sötét magasságaiban vadászok hagyták maguk mögött a kilőtt célpontokat és a hajnal újra bekúszott a reggeli éberség küszöbére. Iskolába indultam… Csütörtök volt és a reggelek kivédhetetlen megszokottságának nyomát sem találva ismeretlen izgalom vett erőt rajtam. Az emlékek homályos gyűrődésein át csupán az a pillanat maradt meg bennem, amikor a fáradt arcú földrajztanárnőnk belépett a terembe és közölte, az oktatás meghatározatlan ideig szünetel. Mivel minden, a tanáriból induló oktató egyszerre ért a saját órájára, s az osztályokban egy időben hangzott el ugyanaz a hír, szinte az egész iskolában egyidejűleg kezdek éljenezni a gyerekek. Furcsa kontrasztot adott a momentumnak a kialvatlan szemű, szokásosnál is öregebbnek tűnő Vali néni alakja a katedrán és a padokból felpattanó naiv gyermekek örömtől sugárzó arca…, közös pont csupán az aktuális földrajzóra témájaként falon lógó, minden tekintetben aktualitását vesztett Jugoszlávia térkép omladozó vászna, mint a sors ördögi mementója.
A kényszerszünidő ténye csupán leheletnyit enyhített szüleink afeletti aggodalmán, hogy gyermekeiket az otthon négy fala között, biztonságban tudhassák. A kezdeti időkben ezért nem is igazán engedtek el bennünket hazulról és egyébként is, valamiféle soha nem is létezett ifjúsági honvédelmi brigád tagjaivá avanzsálódtunk, akik feladatai közé tartozott az akkor már rendszeressé váló áramkorlátozások egy órás szüneteiben minden létező vízcsap megnyitása és az akummulátorok azonnali töltésre állítása. Sokszor kaptam szemrehányást kötelességeim elmulasztásának okán, amikor a tv képernyője előtt ragadtam a röpke időszakokra, amikor is megadták az áramot – szinte tömtem magamba az addig megvont ingereket. Azokban az időkben a mosópor reklámokat is lehetett nézni , mintha a legkedvesebb rajzfilmünket bámultunk volna. Persze ez csupán a kezdet volt és a varázs egy hónap múltán teljesen megszűnt – megszokhatatlan élmény, hogy nem tud hiányozni sem a tévé, sem a rádió vagy a magnó.
A szülői szigor enyhültével ismét együtt volt a nagy csapat és kora délelőttől a késő esti légiriadóig minden időnket együtt töltöttük. Sosem unatkoztunk, mert mindig akadtak olyan úti céljaink, melyek minden eltöltött napunknak más árnyalatot adtak. Az emberek valahogy közelebb kezdtek kerülni egymáshoz. Hogy ezt a közös sors, a bizonytalanság, a félelem, vagy elektromosság hiánya váltotta-e ki bennünk, nem tudni, de annyi bizonyos, hogy soha addig és onnantól fogva nem figyeltünk annyira egymásra, mint akkor.
Minden este jöttek és mentek a repülők, szinte már természetes volt, csupán a légicsapások végének dátuma volt kérdéses. „Mennyi lebombázni való maradhatott még ebben az országban?” – tette fel a költői kérdést keresztanyám egyik esti látogatásuk alkalmával. Az asztalon kenyér, zöldhagyma és aludttej – a gyerekek az egyik sarkán majszoltak, míg a másik végén a felnőttek csavarták a Pali bácsitól szerzett dohányból a füstölni valót – a fiatalok kézügyességük révén a cigarettasodrást is művészi magasságokba tudták emelni – voltak délutánok, míg unatkozásképpen egy egész doboznyit készítettem jobb híján. Ebben a nagycsaládi idillben teltek napjaink, miközben a rögtönzött 12 voltos villanyégő halványan pislákoló fényében hallgattuk a kibelezett rádióból érkező híradásokat.
A falu zárt mivoltából eredendően gyorsan terjednek az információk, nem volt ez másképp a háború idején sem: az égből hulló papírcetlik hallatára futótűzként terjedt el a népek között a rettegés újabb hulláma – „meg akarnak mérgezni bennünket, azok a papírok mérgezettek”. A keddi piac végére, amely inkább volt cserekereskedelmi értékbörze, mint piac, a kételyekkel teli sóhaj és gyanakvás, már kész ténnyé alakult át. A szomszédlány mindig mindenkivel üvöltöző nagyanyja bottal gyűjtögette, majd tüzelte fel a repülőkről leszórt cédulákat, melyeken a NATO szerb nyelven biztosította támogatásáról a lakosságot. A kerten túli málnásban matatva én is találtam egyet. A gyermeki logika kiszámíthatatlan, mivel eszem ágában sem volt megijedni, elvégre is egy akkora haderővel rendelkező szervezet, amely nem sajnálja a sok üzemanyagot, hogy minden este légi parádét szervezzen nekünk, nem fog vacakolni a lakosság megmérgezésével – ilyen irányú ambíciókhoz egy egész sor biológiai fegyver állhatott rendelkezésükre… Sőt végül már gyűjtöttem is a különböző fajta lapokat, melyeket rendre legvaskosabb könyvünkbe nyomtattunk le az utókor számára, abba, amelyben a régi pénzeket is tartottuk a kilencvenes évek elejéről a nagy infláció idejéből – a dolog pikantériája, hogy ez a kötet a „Magyarország Története” című enciklopédiánk volt.
NATO röplap 1999-ből: “Az önök országának kormánya általi tettek közvetlen következményeként a NATO légicsapást indított katonai célpontok ellen. A NATO nem kíván háborúzni a szerb nemzettel, vagy korlátozni a nemzeti függetlenséghez való jogát. A NATO és a nemzetközi közösség továbbra is békés megoldást szeretne Koszovóval kapcsolatban.”
A gyermekek világának mélységeibe az események sodrásában soha nem is igazán jutott el az országunk ellen folyó agresszió apropója. Csupán annyit tudtunk hogy van ez a gonosz ember, aki az elnök és csúnya dolgokat tett. Csak évekkel később tudatosult bennünk a szörnyű népirtások ténye a Koszovónak nevezett területen, odalenn messze innen.
Anyám a csapások alatt még a helyi szövetkezet, a falutól távol eső farmjainak egyikén dolgozott, és háború ide vagy oda, a termelés tovább folyt, elvégre is a tyúkokat nem lehetett önmegtartóztatásra inteni alapvető biológiai folyamataik szempontjából. Az igazi rémület akkor kezdett bekúszni házunk falai közé, mikor kiderült, két ólat teljesen kiüríttetett velük a hadsereg, és tankokat, fegyvereket, lőszereket helyeztek el az objektumokban, melyek elég távol vannak a lakott területektől és elég könnyű célpontnak szolgálnak, hogy egy éjszakai portya alkalmával „megszórják” őket a szövetségiek. Aztán lassan ez a borzalmas tény is kezdett beivódni a mindennapjaink repedéseibe… A tény, hogy anyám egy nap nem tér majd haza.
A NATO által a bombázások alatt használt lövegek. Szegényített uránt (U-238DU) tartalmaztak a nagyobb átütőerő érdekében. Az urándúsítás mellékterméke.
Érdekes a gyermeki lélek, gyorsan képes megnyugodni és saját valóságába menekülve fantáziájának és játékainak barikádjai mögé vonja az iszonyt. Végezetül már anyám sem rettegett. Az elszállásolt, frissen besorozott katonákkal kávéztak és kártyáztak nap, mint nap, nem mintha tehettek volna bármi mást. Talán pont ez volt az a tény, amely nyugalomra intette az embereket: itt tenni semmit nem lehet, csak várni a csodát.
Meghatározó nyár volt minden tekintetben kezdve az olyan apróságoktól, mint a matek pótvizsga alól történő felmentés, egészen a nagy dolgokig, mint a vasúti híd alatt tett örök-baráti fogadalom. Később rádöbbentünk, hogy ezeknek a történéseknek és elhatározásoknak csak ebben a miliőben volt erejük, hisz mire felnőttük be kellett látnunk, hogy az igazi világban minden tettünknek következményei vannak és az „örökre” szóról is megtanultuk, hogy habár nyelvkészletünk szerves részét képezi, jelentése szinte nincs is neki. Kifakultunk, mint a kedvenc ruháink a ki tudja hanyadik mosás után, végül pedig rojtolódni kezdett bennünk minden, amiről azt hittük, kikezdhetetlen.
Lassan rövidülni kezdtek a nappalok, és újra az augusztus végi illatos alkonyban ültünk barátaimmal. A focipálya égig nyúló platánjainak tövében valahogy az az érzésem támadt, eddig tartott… Most véget ér a fél évi szünidő, de vele együtt valami más is. A világ számomra ismét szürkülni kezdett. A háború véget ért és mi gyerekek egyre szomorúbbak lettünk, ellentétben a felnőttekkel, akik egyre bizakodóbbakká váltak. Az iskolakezdés ténye a visszazökkenés lehetőségével kecsegtetett a közösség számára. A jövő úttörői ismét a helyükön, az iskolapadokban ülnek majd és tanulnak a múltról egy szebb jövőért.
Minden mindegy! – napfürdőzés a Duna partján, háttérben a lebombázott Szabadsághíddal. Újvidék, Szerbia. [Forrás: National Geographic – Ed Kashi felvétele]
0 hozzászólás
Ezt tényleg, olvastam már a Sikolyban :). Sok emléket felébresztett bennem, szép is volt az a nyár, szép – tudod, ez éppen olyan, mint ahogy dédapám mesélte, hogy a fiatalsága, ami a háború idejére esett, felejthetetlen volt, hát persze, hogy az volt, hisz ő nem tudta, hogy milyen háború nélkül :).
Mára abbahagyom a hozzászólásosdit, ígérem, kibírom:D. Becs szó.
Én is emlékszem az ablakok remegésére. Arra, hogy egy pillanat alatt elolvadtak a nagy filantróp, jogvédő eszméim. Arra, hogy csak azon járt az eszem, hogy nem érdekelnek a koszovóiak, a délvidéki magyarok, a szerbek – csak a nőmnek és a születendő gyermekemnek ne legyen baja.
Nem sokkal ez előtt volt, hogy az asztalra csaptam, hogy márpedig a gyerek nem fog vadházasságba világra jönni, inkább megyünk pocakkal a templomba. Egy hónappal a bombázások kezdete utánra volt kitűzve az esküvő. Szidtam a NATO-t: miért avatkozik be? Szidtam a magyar kormányt: miért támogatják a NATO-t, miért engedik a támadásokat a légterünkön keresztül? Szidtam a jugó vezetést, hogy mi a rákért nem férnek a bőrükbe? Nem volt reális alapja, hogy ránk hullik egy bomba vagy nekünk jönnek a szerbek, de egy rövid időre nem tudtam reálisan gondolkodni. Hiszek és bízok az emberekben, de a szervezetekben egy cseppet sem. Kicsit sem az országok vezetőiben vagy katonai szövetségekben. Emlékszem, hogy terveket szőttem, hogy mi lesz ha…? Emlékszem, hogy jöttek át Jugóból az ismerősök és ismeretlenek, akik nem akartak Koszovóba menni adott esetben ölni. Persze ez már korábban is így volt, csak akkor egyéb frontok elől menekültek át Magyarországra.
Aztán persze gyorsan elmúlt az egész és megint képes voltam más embereknek, népeknek, országoknak is szépeket, jókat kívánni. Már nem kellett bűnbocsánatért esedeznem, mert arra gondoltam, hogy dögöljenek meg a többiek, csak mi éljük túl. És talán két év múlva a WTC-torony összeomlásánál még nagyobb volt a döbbenetem, pedig az nem rengette meg az otthonomat, nagyon messze történt.
Nincs ezen mit szégyellni, vagy bűnbánatot tartani emiatt, természetes és ösztönös gondolat volt részedről abban a helyzetben, pláne mint a család feje. Esküvő, úton a pici, szerintem hasonlóképp gondolkodtam vagy vélekedtem volna én is. Ha másért nem, hát azért, mert abban a pillanatban éppen, mint állampolgár semmi közöd nem volt a háborúhoz, ezáltal pedig tenni sem tudtál ellene. Akkor a magyar kormány az európai integráció előszobájában volt, ha megtagadja a belépését a NATO-ba és nem ad engedély légterének használatára, akkor az egész hosszú távon éreztette volna a hatását. Másrészt katonai taktika is állhatott mögötte, hisz az akkori xenofóbia, ami a Balkánt jellemezte, miután a Koszovón rendet rakott volna Vajdaság ellen fordul és az ottani nemzeti kisebbségekkel, közöttük magyarok “kitisztításával” folytatódik. Eltekintve a nemzettársi érzelmektől, pusztán ok-okozati összefüggésében vizsgálva olyan eseményekhez is vezettek volna, ami sokkal nagyobb menekültáradatot indíthatott volna be, mint amit Magyarország kezelni képes a rendszerváltáson éppen csak túllévő akkori státuszával. A helyzet pedig könnyen eszkalálódhatott volna valami sokkal súlyosabbá is. Egyrészt borzasztó volt akár felnőtt, akár gyerek fejjel megérni az agressziót és a bombákat, másrészt ez az esemény felgyorsította a mi rendszerváltásunkat is hisz 2000 októberében megtörtént Milošević rezsimjének megdöntése, ami valamelyest stabilizálta a térséget és az akkori Jugoszláviát egy látszat demokráciába vezette.
Ja, most hogy írod emlékszem, hogy a “nagy kirakósról” beszéltek ilyesmiket akkoriban a tévéből is, meg mi is spekuláltunk róla a többgenerációs családi körben.
Egyébként meg én fenntartom, hogy van mit szégyelleni – ha érthető is, ha természetes is. Ha nagyon mélyre ásunk, akkor mindenki motivációit, cselekedeteit meg lehet érteni, mindenben lehet találni pozitív alapokat. A végkimeneten meg sokszor csak csodálkozunk:akkor hogy lett belőle ilyen istentelen szörnyűség?
A személyes életem részéről az előzőekkel kapcsolatosan az a pikantéria, hogy ha egy kicsit másképp alakul, akkor lehet, hogy azt a nyarat én Koszovóban töltöm. A KFOR-ral. Pár évvel 1999 előtt ugyanis nem sokon múlt, hogy nem kerültem ki a bosnyákokhoz SFOR-katonaként. Akkoriban a húszas éveim környékén lobogott bennem az ifjúi bizonyítási vágy, az, hogy minél keményebben kipróbáljam magam és bizonyítsam, hogy férfivá értem. Ez a katonásdi csak az egyik jele volt ennek, de ebből akár Afganisztán is lehetett volna. Aztán ’99-től néhány éven át tartó óvó-vicsorgó-egoista családcentrikusság után mára már kb. eljutottam arra pontra, hogy sok mindennel szemben sajnos abszolút érdektelen vagyok. Befásultam. Kis túlzással, ha terelnének a marhavagonokba vagy gödrök szélére térdepelni – azt is rezignáltan megcsinálnám, zokszó nélkül.
Az írásod persze azért is érdekes, mert csavarsz egyet a nézőponton és a gyerekek nézőpontjába viszel vissza bennünket. Igaz, hogy a háborúk elregélésekor sokan választják ezt az utat, de nálad már korábban is olvastam, talán az “eladós-kereskedői nézőpontúban” asszem. Nem tudom máskor mennyire szokásod, de szeretem az ilyesmit, szeretem a dolgokat több oldalról körbejárni – még ha nem is tetszik vagy felzaklat, ha tiltakozom is elsőre egyes nézetek ellen.
És igen, a gyerekek azzal és úgy fognak játszani, amit a kezükbe adnak. Legyen az iPad, Kalasnyikov vagy akár emberi csontok.
A 2001-es bosnyák koprodukciós Senkiföldje (No Man’s Land, Ničija zemlja) című filmet ismered? (gondolom igen, mert újságírói szempontból is érdekes) Nem tudom, hogy a délszláv népek ahhoz mit szólnak, mint jobban érintettek, de nekem az egyik kedvencem a háborúk, meg azon túl az emberek, társadalmak működése témájában – ha ott nincs is gyermeknézőpont.
A hazaszeretet és a nemzetiesség nagyon jó dolog ugyanakkor az a baj vele, mint minden más ideológiával, pl. politika, hogy míg emberi csoportokat összetart, addig másakat elválaszt egymástól, lásd a pont a “Senki földjén-ben”. Egyébként jó film, még régebben láttam, de újra fogom nézni.
Ha szereted a hasonló hangulatú filmeket,akkor érdemes megnézni még a “Szép falu szépen ég” Lepa Sela Lepo Gore (Pretty Village Pretty Flame) címűt, ami félig tragédia, félig fekete komédia.
Az ugyancsak háborúval kapcsolatosak (a Balkánon melyik filmben nincs manapság utalás a háborúra?) a “Cirkusz Kolumiba” Cirkus Columbia a még mindig gyönyörű Mira Furlan-nal, vagy az “Abszolút száz” Apsolutnih Sto.
Most így visszagondolva rengeteg szerb, horvát és bosnyák filmet megnéztem, lehet lenne rá igény, hogy írjak róluk egy-egy bejegyzést?
http://www.youtube.com/watch?v=9qoyjG1AgCo
http://www.youtube.com/watch?v=0MhQR9jDbpw
Meg ne feledkezzünk el a macedón filmekről se.:)
Igény? Ööö…
Nem tudom. Nekem nem… ilyen hosszabb, alapos kifejtésre egy-egy műről legalábbis. Az előfordult velem már sokszor, hogy egy-egy ország filmjeire célzottan rászabadultam. E kapcsán pl. anno lett volna igényem (nagyon lett volna) általános áttekintésekre, toplistázásra, az ilyen ‘x db. film, amit innen mindenképp látnod kell’-típusú tanácsokra stb. Anno ilyet magyarul és angolul nem nagyon találtam. Pedig akkor lett volna rá igényem az ex-jugoszláv államok tekintetében is. Most per pill. nincs rá igényem, de másoknak szerintem előfordulhat, hogy van vagy lesz. (rákeresve látom, hogy kicsit több dolgot is lehet találni már a témában) Ugyan, mivel kevesebb a “balhé” a Balkánon ezért kevesebb figyelem is irányul arrafelé a világból. Ezzel együtt is van szerintem annyi egzotikuma annak a kultúrkörnek, amivel érdemes tágítani a látókörét a Balkánon kívülieknek még ma is. Ahogy írtad tragikomédiákban kifejezetten jók például.
Nem is gondoltam átmenni ExYU filmes blogba, viszont van egy két nagyon érdekes és szokatlan, amit esetleg még érdemes megnézni – Kusturicán kívül is. A fekete komédia és a tragikomédia majdnem annyira jellegzetes balkáni egzotikum, mint a magyar filmgyártásban a sajátos hungaricumként a mély pszichológiai és a extra depresszív sztorik és kijegezésmódok: pl. Tarr Bélától Bármi.