Gyerekkoromat az Egység utcában töltöttem Kishegyesen, Jugoszláviában. Képtelen voltam értelmezni a név jelentését, ahogy a mellette lévő Testvériség utcáét sem – nem volt testvérem nekem soha, hát mi közöm nekem ahhoz; az őket összekötő alvég meg a Proletár volt – az meg végképp teljes értelmetlenség, a Titó Marsallról elnevezett főutcáról már ne is beszéljünk. Mi az hogy Titó? Később, mikor 2005-ben az Újfaluba költöztünk, akkor meg a Marx utcába hurcolkodtunk, az Engelsz mellé, mert ugye párban szép az élet – pár éve lecserélték az összes névtáblát: most Kodály Zoltán, mellette a Bartók Béla; igazán eredeti összecsengés, valljuk meg.
Az enyém volt az első generáció a helyi általános iskolában, 92-ben már nem, mint Pionírok (a magyar Úttörő megfelelője) kezdtük meg tanulmányainkat, hanem mint egyszerű gyerekek. A titoizmus nyomása megszűnt, a hidegháború tombolt, a Balkán pedig felrobbant. A vörös csillagok a földre hulltak világszerte és eleink remélték, hogy ez a kor már tisztább lesz, valamiképp jobb is, mint az azt megelőzők.
Aztán pár éve elkezdődött valami megint, mintha az elfeledett őrület, melyet sikerült kiszorítani a hétköznapok bejárati ajtaján kívülre most a spájzablakon keresztül próbálna visszamászni. Minden Ukrajnával kezdődött, mikor visszaléptek az EU-val megköttetendő társulási egyezmény aláírásától: tüntetők a Majdan téren, elharapódzó erőszak, elüldözött kormányfő. Remélték a demokráciát, helyébe orosz tankok jöttek és a Medve rátette mancsát a Krímre, miközben az EU bizottság nem tudott érdemben semmit tenni. Megindult a politikai huzavona arról, hogy vajon vannak-e orosz katonák Ukrajnában. A felgyorsult információs társdalom az első pillanattól tudta a választ, ám a politika öregesen, ráérve malmozott, mint már oly sokszor.
Magyarország és Szerbia egén is karmazsin derengés terjed egyre, és lassan nőni kezd mindenkiben valami balsejtelem. Egyébként csodálom, hogy még nincs pánik Budapesten: az szomszédos állam, Ukrajna egy része orosz megszállás alatt van, míg Szerbia először parádét tart az orosz elnök látogatására aztán meg közös hadgyakorlatokat hajt végre azzal az Oroszországgal amely mellesleg szeptemberben interkontinentális rakétákat tesztelt, bombázókkal sértette meg a szomszédos országok légtereit, tengeralattjáróval pedig vizeit. Orbánék diktatúrába hajló demokráciája éppoly aggasztó előjel, mint a Jobbik megerősödése, vagy, hogy a Hágából Szerbiába meghalni hazatérő háborús bűnöst, Šešeljt több százan várták a repülőtéren és éljenezték… azt aki a vajdasági magyaroknak egy egy irányba szóló vonatjegyet adott volna Magyarországra meg egy búcsúszendvicset az elüldözésük mellé.
Ha más nem is, én azért aggódom; még ha nem is hiszek feltétlenül a kék integrációban, de a vöröstől egyenesen rettegek. Megint a rossz oldalra fogunk állni? Megint ötven év sötétség jön? Az USA gyengébb lett, míg az EU mára többnyire tető alá hozott egy olyan közösséget, ami egyesíti Európa országait, a kérdés, hogy vajon ennyi elég lesz-e a béke fenntartásához? Pár ismerősöm már tervezi a kivándorlást… én meg csak nézem, miként zuhan vissza a Balkán és Kelet-Európa is a vörös csillag gravitációjának vonzásába.
0 hozzászólás
Vörös csillag hol?
Leginkább a hamis nosztalgiát álmodók szívében. Néha magam is meglepődöm, hogy a kisember a jelenlegi nyomorában miként képes régi diktatúrákat visszasírni és kisminkelni a múltat.
Minden rendszernek van jó oldal is. Ezért, De manapság nem ez a helyzet Oroszországban: ott újfajta, nem-liberális, humanista demokrácia épül.
Hát persze, hogy minden rendszernek van jó oldala, sőt, papíron a szocializmusból kinőtt kommunizmus minden irányzata nagyon szép értékelveket határoz meg, ahogy minden más ideológia is, CSAK a történelem megtanította nekünk, hogy a megvalósításuk közben az emberi faktor minél szebb egy eszme, annál jobban elfajzik, mikor alkalmazzák azt. Főleg: mértéktelenül, aljas módon. Hány és hány törvényhozó hágja át a maga alkotott törvényt?
A vörös csillag szerintem se illik ide.. Valami más van születőben..
Ahogy gravitációja sincs és az sem illik ide 🙂 A vörös csillag gravitációja egy metafora, mely egy közismert szimbólumot használ. A lényege nem a születő ideológia és rendszer megmérése és kategorizálása: míg nincs kész, úgysem látjuk mi lesz belőle. A diktatúrák, a más országokat magába olvasztó, megalomán törekvések színe mindegy is, a lényeg, hogy országok vezető hogyan állnak haptákba a régen berögződött rendszerszokások előtt és tisztelegnek: belgrádi parádé megvan, vagy valami általánosabb pl. a yugonosztalgia? Valahol olvastam is, talán pont a titoizmus wiki oldalán, hogy a régen a személyi kultusz uralta országokban annyira mélyen beivódott az “egy vezető” követésének igénye, hogy mikor esély mutatkozik rá, azonnal visszajön ez a ragaszkodás, sőt fanatizmus… A fanatizmus, amelyben már nem is teszünk fel kérdéseket és végül nem is gondolkodunk.
😀 😀 Jólvan,érthető és kiváló írás.. Meg hát pont illő is ebben az időszakban elgondolkodni ezen. Nem akartam kukacoskodni,csak az ember a címet olvasva ugye arra aszociál,hogy visszatérőben a kommunizmus amire azért csekély az esély.. 🙂
diktatura az! Ne gondolja senki hogy ott a pornép jól él! Még csak ott van kaszt rendszer igazán! Sokaknak elege lett a nyugati világból és ebbe keresi a menekülést,megoldást,jobb életet.. a keleti orosz világban,de nagy tévedés lesz!
Igen, érdemes szemrevételezni azok életét és életminőségét, emberi jogainak gyakorlását és a véleménynyilvánítási lehetőségeit, akik abban az országban élnek, aminek oly könnyen és feltétel nélkül készülünk befogadni az ideológiáját. Érdemes olvasgatni a kiváló http://englishrussia.com/ blogot és megnézni az ottani életet…