Mikor öt éves voltál, mi szerettél volna lenni felnőve?
napi téma
Űrhajós, mi más!? Már óvodás koromban kezdődött a mechák (óriás robotok) meg úgy egyáltalán az űr iránti rajongás. A 90-es években sok “űrös-robotos” rajzfilmet láttam. A “Macross”, “Voltron” és a “Super Express Mazinger 7” mai napig meghatározóak. Most döbbenek csak rá, hogy a Mazinga 7 miatt lett a kedvenc számjegyem a hetes.
Az apámmal vasárnaponként együtt néztük a Deltát, amiben a Kudlik Juli glosszázta a tudomány és technológia legújabb híreit. Így hamar befészkelte magát a tudatomba az amerikai űrsikló program. Elkerekedett szemekkel néztem a kilövéseket. Ahogy ezek a gigászi járművek legyőzik a gravitációt, hogy utasaik eljussanak a MIR űrállomásra. Ott meg lebegnek a súlytalanságban! Teljes őrület!
Az űrhajók és a villogó műszerfalak, gombok, pityegő hangok esztétikája gyanúm szerint a karácsonyfánk iránt érzett csodálat is táplálta. Érdekes felnőttként összekötni a gyerekkor darabjait közös motívumok mentén.
Kisiskolás koromban már önállóan is filmezhettem, viszont nem létezett még felénk a korhatár besorolás. A tékás Angi teljes lelki nyugalommal engedte kikölcsönözni a Robotzsarut vagy éppen a Nyolcadik utas a halált.
Abban volt az “űrszél” is. Amikor a “Ripli” kilöki a zsilipen (zsilip, micsoda gyönyörű szó volt!) át az arctámadó mellkasból kirobbant gyerekét az űrbe, közben meg kifúj mindent az űrszél! Akkor még nem tudtam, hogy az űrben vákuum van, és hogy a filmekben az éppen kiszökő levegőt igyekeztek valahogy ábrázolni ezzel.
A tévében látottak és az élénk képzelet szülte az elhatározást, hogy ha én is űrhajós akarok lenni. Mert miért ne? És igazából az is lettem, még ha átvitt értelemben is.
Legyőztem a szülőfalum és szűkebben vett életem gravitációját, éppen úgy, ahogy később saját, korlátozó körülményeim vagy éppen hiedelmeim tömegvonzását is.