Véletlenek és a “mi lett volna, ha?” – összeesküvések és döntések a valóság pereméről

írta Árpád
2 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Sokszor voltak rémálmaim arról, hogy egy hatalmas, emberektől zsúfolt város kellős közepén találom magam… mezítláb. Először megdöbbenek minden alkalommal aztán pedig azon kezdek rágódni (holott senki sem figyel fel a lábamra), hogy ez az egész valamifajta összeesküvés. Hisz senki sem indulna el otthonról cipő nélkül, vagy nem? Aztán mindig ott az őrületet felnagyító lencse, amit véletlennek hívnak…

Lehet nincs is konspiráció, sem magát szatírnak álcázó orosz titkos ügynök, sem rendszeridegen lázadó tízéves forma gyerekek akik a parkban csókolóznak, sem elbaszott gyermekkor, a szobám falára emlékeztető libafos szín póló egy maga is képtelen emberen, vagy egy fehér Yugo, ami lassan leelli a váltóját a csúcsforgalom kellős közepén, sem füstös helység valahol a föld alatt ötszáz kilométerrel, ahol a mosdóban olyanokon esel át akikre nem számítanál, sem végtelenített szerb muskátlinóták techno verzióban, sem három Kishegyesre kézbesített John Powell kötet három különböző embernél 60 kilométerrel északabbra Szabadkán, melyeket ugyanaz az a régi énjétől búcsúzó fénymásolóember osztogat szanaszét, remélve, hogy elolvassák őket – persze az igazság az, hogy soha, egyik könyvet sem fogják majd elolvasni… aztán realizálja az emberi ideggóc ott a koponya hűvös sötétjében éles szikrákat vetve, hogy mindez igenis megtörténik, igenis ott és akkor történik és magad rendezted be az egész várost, magad választottad a két napos futamokat, melyek hol startugrást eredményeznek, hol célba érést kockás lobogóval, hol kiállást kerékcserére kopasz, maszkulin lányokkal és fogatlan cigányasszonyokkal a boxban, miközben mobiltelefonnal töltik az üzemanyagot arctalan ismerősök…

Valami nagyon nincs rendben, de ez akkor is valóság, Neo-ként vagy Alice-ként, vagy egybeforrva mindkettőként, egy végeláthatatlan hullámvasúton ülve a fehér plüssnyúl körül akinek mellére véres biztosítótűvel szív alakú óra van tapasztva, állandóan egy másodpercet késve, egyik bolyhos mancsában kék, a másikban piros pirulával, miközben a látóhatáron kódhalmok törik darabjaira a valóság illúzióját…
A véletlenek összejátszásaként ugyanott két feketekávét iszol, ugyanannál az asztalnál ülsz a város közepén, miközben csak az ablakon bezuhogó napfény szöge változik, a ruha ami rajtad van, a veled szemben ülő arca, a másik itala, hol zöld tea, hol hideg csapolt sör, hol tele a helység, hol üres. Mintha csak saját énjeid különbözőképp vibráló szellemképeivel jönnél ide szembenézni, a véletlenek folytán szétbaszott realitásban magadból kicsavarodott módon katéterek és fésűk hevernek a padlón, a mosolygós szőke pincérlány idétlenül nagy körme, a falra szegezett trombita, vagy a viháncoló fiatalok a másik asztal körül, azon szurkolva, hogy melyik két csaj fog smárolni a többiek szeme láttára. Aztán mindig változik a díszlet, a helyszínek és az események. Délelőtt, ózondús levegő, egy már nem idegen mellett a városi parkban energiaitalt szürcsölve egy halott hegymászó emlékművét bámulva akit a felirat szerint a K2-n ért utol a Kaszás , míg a teniszpályán egy szerb Steffi Graf klón üti hálónak a labdát, éles nyögések közepette, azon gondolkodsz, mi lenne ha… Olyan szemekbe nézel bele, melyekbe iszonyú fájdalmat kovácsolt az idő, melyet lehetetlennek tűnik kitépni, mert már a retina részévé vált, azon át figyel a lélek a koponya űrjéből. Szájak és hangok, melyek szavakat formálva prezentálnak világokat, frivol közlések ömlenek belőlük , vagy éppen pajzán megjegyzések, csontig hatoló őszinteség vagy éppen csak cigarettafüst, némán, kínos csend közepette. Délben a főtéren vagy száz térdévős kiskorú, koraérett, vastagcombú liba röplabdázik a hangszórókból a forró kockakövekre csorgó régi sláger remixelt ritmusára. A letekerhetetlen ablak a kocsiban és a forróság minden maradék erőd elnyeli és folyamatosan kattognak az össze nem illő gondolatok a fejedben: vajon az ebédhez vett sűrített paradicsom elég lesz-e az esti paprikáshoz is, vagy éppen most kellene a kezed máshova tenni, vagy mi lesz ha nem éred el a másnapi vonatot /valóság, majd ügyetlen vigyor és negyven centire lévő arcok … Mi lenne ha?… Aztán sütés főzés forgolódás egy baráttal a narancsszínre mázolt mennyezetű konyhájában, melynek ablakában szőrös levelű növényeket rejtő cserepek talán fokföldi ibolyákat tartalmaznak pótcselekvésként… hagymát vagdalok egy csorba pengéjű késsel, miközben klisékkel tarkított mondatok között elemezzük a saját életünk banalitásaiból fakadó, a véletlenek eszement összejátszásaként létrejövő sorshurkokat. Jövőt olvasnánk a jelen dohos, hűvös falai közül, de nem megy, már ez sem megy…

Aztán meglehetősen puha állagú importsajt cafatjai hullanak a reszelőből a forró olasz mártásra és az agyonfőzött tésztára. Összenézés, nevetés, elemzés, villák és tányérok, konzerv macskakaja az előtérben, randizó nagylány a telefon másik végén üzenetet ír… véletlenekről és összeesküvésekről.

Délutáni hőség, laza pedálú bicikli, bevásárlóközpont ahol fél óráig keresgélnek egy doboz mentolos cigarettát, míg a sorban utánam lévők rosszallóan nyársalnak fel szemük tengelyére a lehetetlen kérésért, de nem mondom, hogy hagyja csak, jó lesz másik is, nem mondom, pedig ha ezt mondanám, az megoldaná a jelent, a várakozást, a műanyag zacskóba zuhogó Lav sörök áradatát, vagy a parkolóban a biciklijével szöszölő agyvérzéses idős úr ékesszóló segítségkérését a túlvásárlásból adódó iszonyatos mennyiségű ásványvíz felpakolásához a rothadó Partizán bicikli csomagtartójára…

Visszaérve rendezzük sorainkat, miközben megérkezik a már két vakrandin túllevő lány, kimerülve és csalódottan, egyrészt az utazás gyötrelmeitől másrészről a hiú ábrándokból történő másnapos ébredés ráeszméléseként a véletlenek összejátszásnak destruktív eróziójától csöpögőssé vállt álomból…. az ügyesen szervezett találkozók résztvevői ismerték egymást is és tudták, hogy ugyanazzal találkoznak ma, míg most a asztal végén mobilt szorongatva, kék Pall Mallt pöfékelve, sört iszogatva véletlennek nevezi a valóságot… amely így olyan mint  egy röhejesen kihajtogatott origami meztelencsiga… az az teljesen értelmetlen és a sózásra sem reagál… Aztán mindkettőjük arca beborul mikor felállok az asztaltól és kérem barátom, hívjon egy taxit, mert most én jövök… megbeszélésre kell mennem, fontos megbeszélésre, Pandora szelencéjét, amelybe oly naivan belepillantottam, hogy szinte megvakultam, le kell zárni, körbe kell láncolni, lakatott kell hegesztenem rá, betonba kell öntenem és az óceánok mélyére kell süllyesztenem… Nem számít, menj csak, mondják.

Taxiban az elhízott sofőr poénkodik, veszem a lapot, csak hogy gyorsabban múljon az idő, pedig már szitok van a számon a három piros lámpától, melyekbe „véletlenül“ beleszaladunk, aztán fizetek és már egy ATM koszos billentyűit nyomogatom, pénz kell…

Aztán megunom a várakozást az utcán, a kávézó emeletére mászok és ahhoz az asztalhoz ülök… igen ahhoz az asztalhoz, ahol alig hat órája egy másik történet hangzott el.

Leül most ő is, sört rendel, láthatóan zavarban van, de piszok jól leplezi – morfondírozok magamban míg elhelyezkedik… aztán beszéd beszéd… és ismét véletlenek, egybeesések, átfedések, felesleges gesztusok, lényegtelen mimikák, önkénytelen mozdulatok, ahogy biztos akarok lenni benne, hogy a cigarettát maradéktalanul sikerült eloltanom… hogy egy szem parázs se maradjon, semmi… csak egy hamuval és bűzös csikkekkel telt hamutartó jégből.
Szemtől szemben passzírozzuk ki a vélt és valós érzelmeket a momentum szövevényeivel átszőtt rothadó almából, keserédes íze hol lehangol, hol élénkít…aztán átevezünk hétköznapi témákra és rosszul telepített irodai programcsomag illegális feltörésére… ne aggódj, mondom, majd én megoldom / laptop elő, kapcsolódás a kávézó wireless hálózatára, loggolok egy elit torrent oldalra, ahol már három éve nem volt lehetőség regisztrálni a túljelentkezés miatt… a rendszer beenged… másik verziót állítok be töltésre…aztán megjelenik a monitoron a hátralévő idő… egy óra negyven perc… mondom hagyjuk, túl sok… nem, semmi baj, kivárjuk jó? jó… legyen… mi lett volna ha nem hagyom, mi lett volna ha… és a véletlenek nem lettek volna… Ismét beszéd, el-el sötétedő képernyő, tapipad pöckölés… közben témák, kérdések, hallgatások, esélylatolgatás, tanácsadás, kavargunk a döntések körül, mint megvadult molylepke a villanykörte gonoszan perzselő fényében… elpusztul, mégis közel akar kerülni hozzá, belehal mégis át akar jutni a burán, át a legtisztább fénybe, a szénszál rezignált izzásába akar repülni… mi értelme… ? Aztán pozícióváltást, merülnek a telepek, másik asztal, csak három székkel és a falban egy dugaszolóaljzattal, a letöltés a vége felé járhat… megint történetek, megint emberek, ki miért és hogyan… ledöbbenések, kötések és oldások, aranyolló a kezünkben és érzelmi szálakat nyirbálunk szanaszét… a letöltés befejeződik, elhangzik egy mondat… elfogy a sör és a kávé, tágra nyílt szemek sarkában szégyen és könny, programfájlok kicsomagolása folyamatban … régi telepítések törlése, érzelmek újratöltve … inicializálás folyamatban..

Szótlanul nézzük a töltőképernyőt, túljutva a nehezén, kiiktatva a hibás programot…várjuk, hogy az új verzió felépüljön az elektronok milliárdjaiból… hogy valami működőképes jöjjön létre…aztán magyarázkodás… oda kattintasz, ide meg nem… köszöni szépen, laptop fedél csukódik, pénztárgép, fizet kettőnk helyett… kilépünk, egy ideig együtt a járdán…aztán véletlenek megint, aztán baráti kézfogás, befordul a sarkon… közben vibrál a zsebemben a telefon…érzelmileg szétszaggatva nézem a szövegeket és legszívesebben berohannék a buszmegállóba és felrobbantanám magam egy halom C4-el… helyette gyalogolok, úgysincs messze.

Érkezés, némaság, latolgatás, üzenetváltás, kérdik mi bajom… semmi, bagatellizáló üzemmód bekapcsolva, tétova jókedv, aztán telefonhívás, hang a távolból…nem ma mégsem megy – nem vagyok képes rá, nem …pedig… közben a „mi lenne ha“ szétkarcolt bakelitje pörög a fejemben a idegszálak gyémánttűjén dal kúszik a maradék józanságom hallótávjába…
Pár óra múlva már marcona kidobó tájékoztat hármunkat, tilos a mobilhasználat idelenn… szeparéba szökés az ismeretlen tekintetek elől, hangszóró mellé…túl hangos, átköltözés, közben szkennelnek, nem érdekel. Megtelik a hely, progresszív zene szól, a bor szétárad bennem, a ritmus elnyelődik az agyűri folyadékban, valahol a fejemben, valahol a romok között, lehunyom a szemem, élvezem a lüktetést… Beszélgetnek, stírölik a felhozatalt, megkérdezik jól vagyok-e, mondom igen, persze hazudok, nem / nagyon nem, mert mi lett volna ha?, aztán pár óra múlva már csak szerb zene szól iszonyat hangosan, még mindig a szeparéba ragasztva… nem mernek italért menni, engem nem érdekel a félelem, elfogyott az italom… felállok és súrlódok végig a szűk folyosón a bárpult és az emberek képezte falak között, a lány jön utánam, segít vinni az italokat… elfogy az utolsó korty is, hajnali kettő… értelmetlen maradni, egyedül nem táncolok, ők nem mernek és csak álmodoznak a lehetőségekről… őket is kötik a véletlenek és a „mi lenne ha“ kérdőjelei.

Véletlen időzítés, az illemhelyen összefutnak valakivel akivel nem kellene, csukódó toalett, az ajtórésben kacsintás és döbbenet… bezárul a valóság, szürreális minden mozzanat… visszaérnek, kérdik láttam-e… mondom nem, mégis kit…aztán elhalad a szeparé mellett egy ember… nem kellene itt lennie… újabb véletlen, újabb titok súlya nehezít, hisz ismerem nagyjából… ez volt az utolsó csepp, kicsordulok mint a vér a frissen vágott sebből… mondom menjünk… megyünk…
Odakinn visszaáll a hangszálunk a normál beszédhangra, beszélgetünk, haladunk…ölni tudnék egy ágyért, aztán kockás lobogó, megjöttünk, mosdás, hidratálás, átöltözés és ágyba zuhanás… remélhetőleg nem kallódnak el reggelig a darabjaim…
Aztán álom, megint álom…  állok egy város főterén, felvágott torkú röplabdázó lányokkal, Manson szól a hangszórókból visszafele játszva, az igazi Steffi Graf fürdik a szökőkútban – halfarka van, a halott hegymászó a városháza tornyából veti le magát, gyerekeket látok magam előtt, szemüveges kék szemű kislányt aki észak fele néz, fogszabályzós kisfiút akinek két számmal nagyobb edzőkesztyűi vannak… és a többieket is látom… mindenkit látok egyszerre és rájövök… mezítláb vagyok…

Hozzászólások lezárva.

Ez is érdekes lehet