Vakító fehérségek felett kék az ég

Rám néz. „Valaki elátkozta ezt a világot…“ / sóhajtva, fordítja tekintetét a kinti havas tájra – pár gyerek kergetőzik a térdig érő hóban – ma még nem járt erre a hókotró. Álom volt, mégis nyugtalanító jellegű… már jó ideje sűrűsödni kezdett a sors, hasonlóan, mint a pocsolyák vizében a jégkristályok. Abszolút nulla fok közelében… mindenki fázik, arcokra fagyott nyomorgás és boldogtalanság. Régóta így megy már, igazi magyar attitűd: ha esik az eső az a baj (elázik, penészedik minden), ha nem esik akkor az (minden elszárad, nem terem meg a kukorica), túl meleg, túl hideg, túl szeles, túl szélcsendes… Pedig ettől szép, nincs az ég aljába épített szabályozókapcsoló, termosztát, melyet úgy csavargathatunk ahogy nekünk tetszik. Programozhatatlan sors, szív, jövő, és úgy egyáltalán: beláthatatlan élet. A pult taszít, mögötte állva talpig maszkban, acélkeret a lélek körül, szét ne hulljon, tartson ki még, csak egy kicsit, aztán a sínek mentén szabadulás jön, virágillatú tavasz megint – az ég kékje ma igéző, egy hónap múlva messze innen, Alcatraz kapui kinyílnak, búcsú a fegyőröktől – utána élj ahogy tudsz, csak rajtad múlik, te legkisebb ki tarisznyával indulsz, meg hamuba sült pogácsával, préselt virágokkal a régmúltból, bár a kétely édesen becéz: nincs már túl késő ehhez, nem túl korai még ez, biztos erre vágysz – mit óhajtasz voltaképp? Bizonyos: vannak kik várnak, és valahol a város szívében ott egy temető is, az első igazi út majd villamoson és metrón, egy szál rózsával az ő sírjánál állunk te meg én, azénál aki idehívott. „Örülök a találkozásnak, Magda!“