Vadvirágok

írta Árpád
1 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Vadvirágok vagyunk. Mind. A kertész mindenható kezének érintése nélkül, szanaszét éldegélünk a mezőn. A piros virág a sárga mellett, a sárga a lila mellett és így tovább. Aztán ott vannak azok a furcsa fekete virágok, amelyek oly ritkák… A többi, színes szirmait nyújtóztató növény pár méteren belül talál hasonlót, ott a rét furcsa forgatagában. A fekete szirmú virág viszont nagyon magányosan éldegél. Még a méhek is nagy ívben elkerülik. Pedig ők az egyedüli hírvivők, akikkel üzenhetne a szélnek, keressen már hozzá hasonlót és ha talál, hát mondja el neki, hogy nincs egyedül. De sem méh, sem más bogár meg nem közelíti ezeket a félelmetes, fekete virágokat. Egyáltalán mifélék lehetnek az ilyenek? Mit keresnek ott a mezőn? Nem olyanok, mint a többi… Hát a virágok nagy családja ki is közösítette és még csak egy porszemnyit sem áldozott rá értékes idejéből, hogy megismerje.
A napok múlásával egyre kevesebb a remény, egyre mélyebbre hajtja fejét a fekete szirmú. Lemond már mindenről. Várja a hervadást és enyészetet.
Kislány játszik a réten. Táncol, viháncol a napsütésben. Hátára fekve a mezőn, nézi az eget. Úgy dönt virágot szed édesanyjának, aki a nem túl messze fekvő házban ebédet főz. A lányka azon gondolkodik, hogy valami különlegessel kellene meglepnie őt, így hát olyat keres, amilyet még azelőtt nem is látott senki. Ekkor talált rá a rét két ellentétes szélében árválkodó fekete virágra. Mindkettőt óvatosan választotta le száráról, majd hazasietett velük, hogy mielőbb vízbe tegye őket. A két fekete szirmú pedig rájön, nem is volt soha egyikőjük sem egyedül… És most végre együtt lehetnek, habár pár napjuk maradt már csak, hisz lassan elhervadnak a gyönyörű kristályvázában, de a végső időket egymás mellett tölthetik. A halál igen csekély ár azért az ajándékért… A végső bizonyosságért: nem vagyunk egyedül, fekete szirmúak.

Ez is érdekes lehet