Út és idő: Akira ismét egy kereszteződéshez érkezik…

Az irodában ülök az asztalomnál és hallgatom a lehetetlent, azt amelyről tudtam bekövetkezik. Tudtam, hogy eljön a pillanat, sejtettem, még a vak is láthatta, könnyen kikövetkeztethette, hogy a baljós előjelek, a sors apró kis nüánsznyi fényváltásai mind egyet vetítettek előre: a válság túl nő a határainkon, a tűrőképességünkön, több ez, mint amennyit ez a cég kibír áldozatok nélkül. Bámulom a monitorom kifejezéstelen arccal, közben hétköznapi kis apróságokkal szöszölök: átutalok, nivellálok, az adatbázis nyugtalan tengerének fodrait vasalom, miközben a nagyfőnök ujjait tördelve ecseteli, hogy úgy tűnik, a szezon csak nem akar elkezdődni, hogy a kintlévőségek meghaladják a bevételeket és hogy… hogy nem tudni mi lesz, de fel kell készülni a legrosszabbra is… Nem bizonyos, hogy az előttünk álló ősz már itt és így köszönt ránk, a három év alatt családdá vedlő munkaközösségünkre. Csak bólogatok, mint aki tisztában volt mindennel, mint aki hidegvérrel vette tudomásul, hogy hattyúdalunk egyre hangosabban szól majd innentől kezdve.

Újra ülök, most az ebédlőasztalunknál, anyámmal szemben. Ingerült és csalódott vagyok, mert semmi nem úgy történik, mint ahogy azt szerettem volna. Az útlevelem már két hónapja elkészítettem, a külföldi munkavállalás lehetőségét pedig már régen mérlegre tettem és elhatároztam a kivándorlás lehetőségét, de mint mindig időt szerettem volna nyerni. Csak egy év múlva szerettem volna indulni szerencsét próbálni. Van valahol az emberben egy ilyen hülye halogatási kényszer, egy patópáloskodás, mindent szeretnénk egyenesbe hozni, mindent szeretnénk előre megtervezetten véghez vinni. De az élet nem ilyen, és nem is volt soha ilyen, nem kapsz gondolkodási időt, hanem egyszer csak ott állsz a határon, ahol nincs idő sem lehetőség várakozni, csupán két választás marad legvégül: bátran tovább indulni, maximálisan bízva magadban és képességeidben, vagy pedig megfutamodni a félelem őrjítő szorításában és egész életed azzal tölteni, hogy nem tetted meg akkor azt a hétmérföldes lépést…
Anyám ül velem szemben, türelmesen végig hallgatja agonizáló monológom, majd felcsattan: -Mégis mire számítottál? Nem tanultad még meg, hogy a te életed egy ilyen sodrás, ahol hirtelen kell döntened? Mindig is így volt, emlékezz csak vissza, emlékezz vissza jól!

Igaza van, morfondírozok magamban, miközben a zöld saláta levelét rágcsálom, valóban ilyen volt ez az egész kibaszott élet… Az általános iskola után jött a felvételi, amelyre alapból nem akartam elmenni, mert féltem a csalódástól, hogy nem sikerül, hogy nem megy majd. Akkor is ő öntött erőt belém és követelte, hogy legalább próbáljam meg, adjak egy esélyt, végül is ha nem sikerül, még mindig ott a b-terv. Akkor sikerült, aztán jöttek a nehéz évek, de végig kitartottam. A középiskola befejezése után szerettem volna egyetemre menni, magyartanárrá akartam válni, de a sors közbeszólt, a házunkat alámosta a víz, mely egy szerencsétlen csőtörés eredménye volt. Az egyetem úszott, a házunkkal együtt. Akkor is döntenünk kellett és a nagyapám házát tataroztuk, végül is odaköltöztünk… még ugyanezen az őszön munkát kaptam egy civil szervezet adminisztrátoraként aprópénzért, de nagy mennyiségű tapasztalatot és tudást sikerült összegyűjtenem a feletteseim biztos keze alatt. Három év után jött a váltás, amely a civil katonaság kilenc hónapjának képében materializálódott, hogy onnan egy hirtelen és gyors döntés következtében, a nyolcadik szolgálati hónap végén a jelenlegi munkahelyemre kerüljek és érvényesüljek. Ha végig nézem eddigi életemet, mindig is ez volt a jellemző a sorsom alakulására: nagy horderejű döntéseket kellett meghoznom, melyek gyökeres változásokat hoztak magukkal… Akár akartam, akár nem…, miközben folyamatosan azt a látszatot próbáltam fenntartani, hogy ezek, mind jól megfontolt döntések, persze mi sem állt távolabb az igazságtól. Szó sincs megfontoltságról, ugyanis ahhoz idő kellett volna, azt pedig szűk marokkal méri az élet, legyen szó bármiről.

Ismét egy szakadék szélén táncolok és újra meg kell hoznom egy újabb döntést. Az asztalomnál ülök otthon és szobám kémlelem… ismét változás közeleg, ismét ugrani kell, belel a szakadékba, de ez a zuhanás a meredély aljáig sokkal hosszabb, mint az eddigiek és visszamászni ez alkalommal szinte lehetetlen.

Kicsit úgy érzem magam most, mint Frodó, amikor betoppan hozzá Gandalf az ősz kezdetén és rábízza az Egy Gyűrűt… Nincs mód visszakozni, nincs mód megfutamodni, az út a lábam előtt van és most én vagyok a kicsiny hobbit, akinek a lehetetlent kell teljesíteni… Holott mindig is ez volt a vágya, hogy elhagyja a Megyét, hogy kalandokban legyen része, de az első lépés az úton ugyanannyira telve van félelemmel, mint izgalommal…