Tetemre hívás / a szerelem temetésén

A halott kiterítve, a ravatal körül siratóasszonyok görnyednek, zokognak. Fekete égen tűzszekereit gurítja a végzet. Gyászolók alig, bensőséges szertartás várható, kevés résztvevővel. Feketében mind. Kicsit távolabb a kápolnától ácsorgok, nincs kedvem részvétet nyilvánítani a hozzátartozóknak. Véletlen baleset volt, elengedtük lélekben már a koporsóban fekvőt. Talán az elsők között voltam akik elfogadták halálát.

A helyszínen állva először én láttam meg a bizalom lépcsőin mellélépő testet, amint egyensúlyából kifordulva terül el,majd megállíthatatlanul gurul lefele össze-vissza verve magát. A pap megjelenik. Bennem nyugalom, már csak alig fél óra és leeresztik a párkapcsolatom tetemét a gödörbe. Mi meg majd ott állunk és dobunk rá néhány szál rózsát meg marék földet. Esetleg elérzékenyülünk, pár könnyet letörlünk és kész. A halálmadarak ráhányják a földet – morajlik majd a beszakadó koporsófedél a por súlyától. Mindenki hazamegy és elégedetten megiszik egy zöld teát cigaretta kíséretében. Erre számítottam az utóbbi öt napban, míg a halottkém nyomozott és lezárta az ügyet. De arra nem ami most történik. Smasszerek ugranak elő a kápolnaajtók árnyékából, hátracsavarják a kezem és édes szavakkal becézve vonszolnak a bejárat felé. Kicsit mindenki meglepődik, de ez csak színészi játék: mind csak statiszták – számukra kijelölt hellyel, talpuk alatt X jel a szent földön – „ide kell állnod, neked meg ide“.
Összezavarodva tekintgetek jobbra balra segítségért. Senki, csak a hozzátartozók, siratóasszonyok meg a pap, jobbján az ügyésszel. Talpra állítanak, kezem a halott fejére teszik és esketnek. „Nem én öltem meg és nem ismerem a gyilkosát sem. Nem segédkeztem a gaztettben.“ – ismétlem szárazon a mondatokat. Szemem sarkából jól látom a mosolyra húzódó szájakat. Elégedettek, mert most! Most mindjárt vérzeni kezd a test és akkor kiderül, mindenért én vagyok a felelős! Tetemre hívás, halálújítás van itt kibontakozóban. A vádlott, az elvetemült gyilkos címe pedig engem illet. A konklávé most kicsit tanácstalan. Nincs vércsík, sem feltörő utolsó sóhaj. A vér már öt napja megalvadt, az utolsó lélegzet is rég eltávozott a kátrányfoltos tüdőből. Általános értetlenkedés, csalódott arcok.
Megütnek, újra mondatják velem az esküt. Újra mondom – semmi. Aztán ellöknek a földön és ütlegelni kezdenek az ezüst gyertyatartóval. Ma vérnek kellett volna folynia, felfedve az igazságot, de nem történ meg….
– A tetemre hívás értelmetlen, baleset történt, senki nem tehetett semmit akkor már! – nyöszörgöm, mielőtt elveszteném eszméletem az arcomba csapódó viasszal díszített ezüstrúd erejétől, amint az beszakítja halántékom.

*Pedig békés szertartásra számítottunk…

httpv://www.youtube.com/watch?v=PoTEnaAI9Fo

Tetemre hívás vagy halálújítás, a régi magyaroknál a gyilkos kinyomozása és megbüntetése végett foganatba vett eljárás, melyet az erdélyi országgyülés, mint a kereszténységhez nem illőt 1594., 1649. és 1653. ismételve megszüntetett. Gyilkosság esetében a holttestet sok ideig földszinén tartották s az egész helység lakosainak meg kellett előtte jelenniök, a gyilkost, ha tudták, megnevezniök, ha pedig nem tudták, kezöket a meggyilkoltnak fejére téve megesküdniök, hogy nem ők gyilkolták meg s hogy gyilkosát nem ismerik. Igy vették rendre a meggyilkoltnak még közelebbi ismerőseit, barátait és rokonait is. Vétkesnek azt nyilvánították, ki esküdni vonakodott, vagy akinek esküvése alatt a holttest vérezni kezdett. A temetés költségeit s a vérdíjat a vétkes tartozott fizetni; ezt a díjat, melyet Udvarhelyszékben még 1740. is ismerték, a tetem fölszabadításának nevezték.