A gondolatokban hánykolódok. Az álom nem jött könnyen, de mégis megtalált – a forróság még éppen elviselhető szinten mozog, a kínai ventilátor szürke lapátjai keverik a sóhajokkal teli levegőt. A légáramlatok hatására szuszog a fali pannó minden rátűzött befizető lapja: adókkal és számlákkal – mint valami valószerűtlen lepkegyűjtemény, ahol a gombostű hideg acélja alatt a még élő pillangók hánykolódnak fájdalmukban.
A hajnal lassan megszelídíti a sötétséget. A természet hívására ébredve félig bennragadok egy álomban.
– Nézd csak visszajöttek a macskák! Itt van mind a két vörös… – a régi házunk tornácán nyávognak rám a bundás jószágok, azzal a sokat mondó tekintettel. Azok az állatok, melyeket ásóval ütöttem agyon hat éve. A még meg meg ránduló kukoricászsák bizonyossága és a markolat valósága kicsit megkopik, vagy csak más szögben esik rá a kánikulát ígérő kora reggeli fénypászma. Ebben az emlékben még nem rühösek, nem bomlik le szőrük és bőrük a véres sebek terepszínében. Még nem esett csorba az alázaton és az akkori élet is kicsit, mintha egyszerűbb lett volna. Tél van, sok hóval és unokatestvérem kíséretében érkeztem meg a múlt árnyai közé, ahol még minden emlék változatlan. Egérlyuk méretű szobám kékre festet falain filmplakátok és egy Otporos (szerbiai ellenállás volt az ezredfordulón) propaganda poszter a felirattal az emberi agyat formázó grafikai elem alatt: Upotrebi ga! (Használd!).
A bolhapiacos CD-lejátszóhoz hajolok és közös himnuszunknak szánt dalt állítom be végtelenített lejátszásra: Linkin Park – My December. A dal első akkordjaira foszlani kezdenek az állatok a gangon és homályosodni kezd az előbb még oly élénk tudatosság… aztán visszanézek V.-re akinek lábánál dörgölődznek az ezer sebből vérző lények.
– De hát mit tehetnék? Elvégre is technikailag még macskák …