Szürrealizmus a vibráló medvecukorhegyek tövében

írta Árpád
1 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Amikor a napok gyorsan hullanak egymásra, mikor egyre másra követik egymást a furcsa jelenetek: sűrűsödik a világ, benne minden egyre töményebbé válik. Olyan ez, mint a sokadik lefőzött kávé, mégis új ízt érzünk az aroma álarca mögött. Onnan indul valami ami a válaszokat hordozza. Őszbe forduló dacos nyári forróság és némi intarzia.

A villamoson koreai származású ferde-szeműek ülnek, előttük IKEA asztal – úgy ahogy van, értelmetlen. Aztán hozzám szólnak iszonyatosan tört magyarsággal: tudtam én, hogy az Atyaisten mellett van Anyaisten is. Mit vétettem? Állok, mint egy hülye. A tömeg közben engem figyel, mit reagálok, vajon sikerül-e “vidám vasárnapot” generálni így szerda táján. A szórólapot elteszem és kirobbanok a villamosból – néha túl hosszúnak érzékelem a két megálló közötti utat, pedig csak négy perc, mégis ez alkalommal örökkévalóság.

A Corvin-negyed metróállomásának megtépázott térképe előtt egy széken ül a túlsúlyos ellenőrnő. Zsíros haja hátra fogva lófarokba, combjai erősen kidüllednek a szék peremén túlra, mintha kicsit másik dimenzióba is nyúlnának így. Kezében egy méretes szabóolló és minden jó szándék nélkül mered a padlóra, életuntság sugárzik belőle és a tömeggyilkosság előjelei.

Ki akarok ugrani a villamosból a Határ úton – a másik oldalon nyílik az ajtó és odacsukja a lábfejem. Nevetünk. Én viszont érzem a figyelmeztetést: ha túl közel állsz, akkor odaszorít a mechanika és moccanni sem bírsz, ha meg túl távol, akkor bezárul előtted a tömegből álló folyosó, mint az egyiptomiak előtt a vörös tenger, mikor a zsidókat üldözték. Akkor végképp fennragadsz az 50-esen, ami ki tudja, hová közlekedik tovább – pedig ez a végállomása. 

Ez is érdekes lehet