Szövetségek

írta Árpád
1 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

A tavaszi áradat elönti a partokat. Nem sok marad a már ismert földrészből. Elnyel mindent a beláthatatlan és elkövetkező időnk parti menti fövenyének még megmaradó futóhomokja. Utazások jelentik a válaszokat, kis és nagy utak hozzák az értelmet és érzelmet.

Az éppen elmúlt napok előtt nem lehetett tudni mivel a batyujában kel útra a vándor. Rettegett a főtéri találkozótól, megelőzőleg idegesen és remegő kézzel markolta a kávésbögre fülét a verandán és igyekezett jól kommunikálni, miközben az elhaló perceken járt az esze. Mit kell mondani, mit illik és mit nem. A beszélgetés fejben sok ezerszer lejátszódott már. A képzeletbeli hangok hol mézesen csorogtak a kockakövekre, hol bántóan vagy éppen vádlóan, esetleg sértődötten verődtek vissza a kirakatok üvegéről. A dilemma feloldhatatlan, hiszen ez csak az első beszélgetés volt azok sorában, melyekkel valahogyan keretek közé, matematikai vagy éppen érzelmi képletbe kell embereket illeszteni, hogy a végeredmény passzoljon. Paradoxonon alapuló egyenlet valótlan számokkal: huszonhat év, harmincegy év, tizenkét év, húsz év, három hónap, hét hónap. Eredetük ismeretlen csupán létezésük biztos és mind-mind mást jelent, aztán kiderül végül is ez minden ami történt. Az idő zajlott le csupán. Akkor is mikor megindult és valami dalt keresett a telefonján ami majd erőt ad, de egyik sem igazán tudta bátorságát növelni vagy tanácsot adni mit is kellene voltaképp tennie. A rettegés a padon ülve öntötte el igazán, míg a márciusi koradélután forró fénye csorgott arcára, nézve a még nylonsátra alatt pihenő szökőkutat. Ormótlan vasszerkezetre feszített mesterséges anyag gátolta a tél fagyát, hogy elérje a csempék mögötti vezetékeket.

Mindig másra számítunk, teljesen másra. Hol többre, hol kevesebbre, de mindenképp valami markánsra, megdöbbentőre, felkavaróra. Ehelyett, miközben a másik lehuppan a padra és egymás szemébe néznek valami olyan történik amire nem számított…. talán egyik sem. Csupán nyugalmat érez a vándor, valami hihetetlenül együgyű, mégis oltalmat adó, biztonságos csend telepszik az elméjére és a lelkére… Aztán pár óra múlva, már a vonaton ülve érti meg mit érzett: mégis mit várt a pillanattól, amikor két ember találkozik, akik a legbelsőbb érzelmeiket bízták egyszer egymásra, akik vakon hittek egymásban és valójában soha nem húsuknál fogva kapcsolódtak össze, hanem valami éteribb, megmagyarázhatatlanabb módon… talán a lélek hangján keresztül?Kissé fájó érzés mégis akadt, mert jött az emlékek sokasága, jóké és rosszaké is, de a tapasztalás bizonyosságáé leginkább. Beszélgetésük először félszeg, mint a legelső alkalommal, aztán beállt arra a náluk már teljesen normális szintre, mikor az egyik sokat beszél míg a másik inkább csak hallgatni szereti. Lassan , ahogy a fák, mezők és szántók suhannak a vagon ablakában hatalmas megkönnyebbülést érez… Nem veszítették el egymást, csak átfogalmazták a módot, új szövetséget kötöttek amely a két lélek közötti távolságot harmonikus szintre hangolja, hogy azok gravitációs ereje ne rombolhasson. Ne túl közel ahhoz, hogy megperzselje őket, és ne túl távol ahhoz sem, hogy a jégkristályok képződjenek rajtuk. A vándor pedig őszinte mosollyal bóbiskol el az ülésen:  lesz kinek írni bármi történjék, lesz kinek üzenni és lesz ki meghallgatja és kegyetlenül helyreigazítja ha kétsége támad, vagy eltéveszti a helyes irányt.

Ugyanezekben a napokban más beszélgetések is létrejöttek, megint másokkal és ami valahol elromlott a mindig hömpölygő napokban, most kiegészítést kap, átértelmeződik és az apró bosszúságokra fátylat borítanak. Minden helyére kerül és minden ember helyet kap a meghatározó nagyok Panteonjában. Azok az emberek akik megjelenésére és jelenlétére szükség volt rögzülnek, mindörökre.

Ez is érdekes lehet