Színházban: De ki viszi haza a biciklit?

írta Árpád
1 megtekintés

Mindenképp kivételes alkalom mikor meglódul falumban a kulturális élet. Irodalmi estek, tárlatok és színházi előadások. Aztán mindig megbánás: nem jutottam el mindenhova ahová szerettem volna. Időhiány? A kárpótlás a tegnap esti előadás formájában érkezett a “De ki viszi haza a biciklit?” című monodráma képében. A Szerbhorváth György által megálmodott miliő közelebb áll a valósághoz, az egyszerű hétköznapi vajdasági, falusi valósághoz, mint azt elsőre hinnénk.

A terem lassan megtelik emberekkel. Tömegiszony már rég volt, most megint mintha kicsit lenne / csak más a formája. Az előadásra jöttem, a többiek másodlagosak, igaz mindig átesek pár ismerősön, de marad a makacsul előre figyelés. Készülődés lélekben, aztán sötétség és kisfilm indul a vásznon. Jól összehozott hullám, mikor a mozgókép megmerevedik, és a színpad valóságában folytatódik az esemény, köpcös, falusi nőt gurítva be biciklin egy kis település elhagyatott buszmegállójának díszletei közé. Monodráma. Itt minden teher az egyetlen szereplő vállán nyugszik, mégis, mintha csak ismernénk a főhőst, oly könnyeden szintetizálja az érzést. Mintha már tényleg találkoztunk volna vele egy falusi buszmegállóban. A saját hangunk, kérdéseink nem is hallatszódnak, mégis válaszokat kapunk. Válaszokat az elmúló évekre. Percről percre tovább dagad a szociológiai krimi és a stand-up comedy elemeivel elvegyülő mű. A Krizsán Szilvia által megformált karakter a klasszikus falusi nő: aki kicsit egyszerű, aki kicsit butácska // mégis hát itt a válasz: életbölcselete megszégyenítőleg hat rám. Kissé nosztalgikus, kissé humoros, de mindenképp igaz, általunk ismert témák. A 90-es évek háborúi, a faluk utánozhatatlan szférája, az elnéptelenedés, az újhoz történő hozzáidomulás, nemzeti érzés és ellenérzés, érkező és távozó szellemalakok: kicsit fekete-fehér fényképeken látott, túlexponált jelenetek kavalkádjában. Mind ehhez a főhős háta mögött tornyosuló egyszerre baljós és szürreális ország kerete az előadás végére eufóriát idéz elő a nézőben. Hát mind ott vagyunk a főszereplő szemének tükrében!
Az alapkoncepció a végére már mellékes, mégis határokat húz a monológ köré. A buszra várva pedig felmerül a mű címében leledző nagy kérdés: De ki viszi haza a biciklit?
A nézőtéren vastaps, újra fények. Csak ülök, belesüllyedve a publikum által oly régen látogatott székek egyikébe és gondolatok rohannak meg. Valóban értettük? A nyomaték elveszik valahol félúton a bársonyfüggönyök és a kijárat között. Azért néhány arcon tetten érhető a keserédes tanulság – megnyugszom, nem csak én láttam. Nem csak én ismertem magamra.
Hazafele elmélkedés és mandalázás: bár többször lenne színi előadás Kishegyesen. Mosóporreklám, hiteligénylés és 3D effektek nélküli varázslat. Többször kellene, hogy elárassza a nézőteret a színészek által keltett éteri kisugárzás hulláma – csapó mentes filmbe ágyazva az elgondolkodtató sorokat. Élmény – átszellemült, átlényegült, a reflektorok fényéből kicsapó, bennünket is összefröcskölő érzelmek élménye.

Hozzászólások lezárva.

Ez is érdekes lehet