Szerbia, október 5., 14 évvel később

írta Árpád
1 megtekintés

Van egy ismerősöm, aki régebben írásaival nekem is utat mutatott, ami közös volt bennünk, hogy mind ketten ugyanabból a vajdasági kis faluból származunk, tárcáját a “Tavasz van és én Szerbiában élek” lassan tíz év távlatából visszaolvasva komor gondolatok környékeznek, egyébként a 14 évvel ezelőtti, szerbiai rendszerváltást kirobbantó Ellenállástól származik a szlogen, mely valahogy a nyilvánvaló szarkazmuson túl elcsigázottságot is sugall. Hát hogy is állunk, így 14 évvel a mi, balkáni rendszerváltásunk után?

A széthullás margójára

-Tito kutyái voltatok!- mondta egyszer az idősebb kolléganőm márt itt, Magyarországon. Indulat nélkül vettem tudomásul, mert emlékszem a családunk történeteire, hogyan vittek a nagyszüleim motoron felpucolt libát meg kacsát Kishegyesről a határ túloldalára, Szegedre a nehéz időkben és, hogy a nagynénémék mennyire szerettek Jugoszláviába jönni az unokatestvérekhez. Tito “kutyakirálysága” nem tartott örökké, mire én 86-ban napvilágot láttam már feslésnek indult az ország szövete, habár újra és újra elvarrták a rojtokat. Míg lehetett. Aztán a 91-ben már a mennyek nagy varrógépe sem lett volna elég hozzá, hogy megállítsa a széthullást, 92-ben hivatalosan is búcsút mondott a nemzet Szlovéniának, Horvátországnak, Macedóniának és Bosznia-Hercegovinának. A jugoszláv útlevél, mely előtt még a nyugati vasúti jegyellenőrök is megemelték a kalapjukat érvényét vesztette, a Balkán sajátos vasfüggönye pedig akkor záródott össze, mikor máshol épp széthúzták őket. A nemzeti érzelmek korbácsolásával egy végtelenített háborúba sodorta az akkori elnök, Slobodan Milosevic az országot: vérengzések Koszovóban, népirtás és egy végtére is reális fenyegetés az országban élő minden nemzeti kisebbségnek: “a következők ti lesztek”.

Amikor megindult a népirtás Srebrenicán és már lőtték Vukovárt a lakosságból elsőként a nemzeti kisebbségeket sorozták be, köztük a magyarokat. Nagybátyám tiszt volt a hadseregnél és feltűnt neki a szokatlan mozgósítás. Éjszakánként hol haragvó falusiak dobtak féltéglát a házukra bosszúból a behívólevélért, hol meg zokogó szülők markolták a kapukilincset könyörögve, hogy ne az ő fiuk legyen a következő. Aztán dezertált, ahogy a több kollégája is, az ép eszüket igyekeztek megőrizni.

Azokban az időkben több, mint 50 000 magyar menekült el, többségük Magyarországra, de volt aki olyan messze amennyire csak tellett, Ausztráliáig, vagy épp Kanadáig.

Október 5.

A tavaszi NATO bombázások után, amit gyerek fejjel megélni lényegesen egyszerűbb volt, mint felnőttként, elérkezett az ősz, az országos választásokkal együtt. Szeptember végén mikor nyilvánosságra hozták az eredményeket először úgy tűnt, hogy a véren vett demokrácia sikert arat, aztán a végső tisztázáskor már módosultak a mutatók, Koštunica helyett ismét Milošević javára dőlt a mérleg nyelve. Mindenki számára egyértelmű volt a választási csalás és egy emberként lázadt az ország, majd kotrógépekkel vonult a nép az országházhoz Belgrádban egy mindent elsöprő tüntetés keretén belül, de országszerte is zavargások voltak, leállt a állami apparátus, bezártak az iskolák. Október 5-én, mikor a nép trónra emelte a demokratákat azt hittük minden helyre kerül, minden megváltozik, olyan irányba indulunk el, amely egykettőre Európába segít bennünket és biztos jövőt teremt a számunkra. Mondanom sem kell, nem így történt.

2000. novemberében vette át a Stockholm-ban az MTV “Free Your Mind” kitüntetést az Otpor (Ellenállás) két fő aktivistája Miljana Jovanović és Branko Ilić. Aminek a nevében akkor ott beszédet mondtak mára elpárolgott, a fiatalok a későbbiekben nem vettek részt a politikában, Miljana Belgrádban dizájnerként dolgozik, míg Branko elköltözött az Egyesült Államokba és zenével foglalkozik.

Az 1999-es NATO-bombázásokat követően az OTPOR politikai kampányba kezd Milosević ellen. Az egyetemista mozgalom népi mozgalommá izmosodik. Az ökölbe szorított kéz, amely a mozgalom szimbólumává vált, megjelenik a házfalakon az egész országban, minden városban. Az OTPOR tagjai megkezdik a „Gotov je” akciót. Részt vesznek a SZEE tiltakozó nagygyűlésein. A választások után az OTPOR csatlakozik az ellenzékhez és együtt követelik a választások eredményeinek tiszteletben tartását. Aktív részesei az október 5-i események előkészítésének. 2000 novemberében az OTPOR megkapja az MTV díját. Ám Milošević trónfosztása után a szervezet gyakorlatilag megszűnt. (Magyar-Szó, 2008, 10 éves az Ellenállás)

Október 5. + 14 és az elveszett-elvesztegetett generációk

A milosević-i diktatúra átöltözött, a demokraták kirakatkormányzása pedig nem vitte előre a fejlődést, nem számolta fel a korrupciót, nem tett pontot a végtelen privatizációra és nem reformálta meg a rendszert. Vesztettek és végérvényesen, de elsősorban nem a politika, hanem az ország, a nemzet, mert már nem érdekli a fiatalokat a szebb jövő belföldön, beleuntak, belefásultak, menekülnek. Nézem ugyanazokat az utcákat, amiket Zsidai Erzsébet is nézett 2005-ben, mikor a “Tavasz van és én Szerbiában élek” című tárcáját írta, végleg elnéptelenednek az utcák, tablóból is évről évre kevesebb van a helyi bolt kirakatában, a falu elhalkul, egészen úgy, ahogy Vajdaság, vagy éppen Szerbia is. Nézem a közösségi oldalak digitális tablóit is közben – Budapest, Redditch, Sidney, Chicago, Edingburgh, London, Florida, Bécs, Berlin, esetleg egy hajón a világkörül… a kortársaim, falum fiataljai, sőt idősebbek is, egyedül vagy családosan, de meguntuk ezt a kilátástalan várakozást ebben a “mindig majd” országban, ahol “még egy kicsit” ki kell bírni.

Október 5., a felszabadulás napja évről évre keserűbb és a ráhullott évek távlatából egyre inkább csak a kudarc juthat az eszünkbe, mikor éppen béreket és nyugdíjakat csökkentenek Szerbiában, nyugdíjkorhatárokat, adókat és árakat viszont emelnek, olybá tűnik vég nélkül. Racionalizálnak és optimalizálnak, a régi lemezről meg szól a jól ismert nóta “majd”… mi meg nevetünk, jóízűt és lassan rájövünk, az nem opció ha mások a fejünk felett döntenek, ha tőlük várunk megoldást, lassan rájövünk, hogy mikroközösségeinkre, az az egymásra kell figyelnünk elsősorban, aztán hátha lesz még egy dicső október 5.

0 hozzászólás

bender 2014.10.06. - 19:48

Jómagam is a mikroközösségekben látom a jövőt. Piacon adni-venni egymástól amit csak lehet. Az állam pedig csessze meg. Egyszerüen nem kell velük foglalkozni. Ezt hivhatjuk akár polgári ellenállásnak is. Ha mindenki semmibe veszi az idióta törvényeket, adókat, akkor a hatalom tulajdonképpen tehetetlen. Jó példa erre az úgynevezett TV-adó és a lakosság hozzáállása hozzá. Aki itt él az tudja miről beszélek 🙂

Évek óta várom, hogy végre összedőljön ez az egész szar, mikor a tehetségtelen bürokraták éhendöglenek majd a poszt-apokaliptikus szerbiában, azokat a kifent kornyikáló turbofolk énekes-kurvákat pedig halálraerőszakolják majd 🙂
Igazi Mad Max világot várok, mikor azt zabálod meg amit megtudsz termelni magadnak (sok helyen már most is igy van). Mikor a józan paraszti eszü ember lesz végre a tápláléklánc csúcsán. Ez a mikroközösségekből alló rendszer példa lehet majd az elkurvult nyugati országoknak is.

Vajdaság amúgy is simán önellátó lehetne. Ivóviz, gyógyviz, termőföldek amég a szem ellát. Éhendögleni csak nem fogunk, végül is itt vagyunk az édenkert közepén.

Ennek az elmaradottságnak az egyetlen előnye hogy addig sem kellünk az eu-ba 🙂
Remélhetőleg az is előbb fog összedölni minthogy szerbia csatlakozhasson

Szabó Árpád 2014.10.07. - 23:40

Figyelj Bender, maximálisan egyetértek az álláspontoddal, sőt egész annyira, hogy igyekszem követni a különböző alternatív megoldásokkal kapcsolatos híreket és projekteket, ahol kisebb közösségek igyekeznek valamilyen a természettel jobban összehangolt módon élni az életüket és szervezni a saját kis kulturális életüket. Nagyon szimpatikusak számomra pl. a dombházak, szalmaházak vagy egyéb passzív házak, a különböző ötletes újrahasznosítási technikák, a vissza a természethez alapelv. Magyarországon van is rá jó példa Rozsályon, ahol függetleníteni óhajtják magukat a külső környezettől erőforrások tekintetében. Szerintem Szerbiában alapvetően (szülőfalumban, Kishegyesen pedig kifejezetten) ezekkel a modellekkel kell foglalkozni, mert a “mindig, majd” jobb lesz illúzióját a következő húsz évben sem érjük el, nem menjünk messzire Magyarország: tíz éve EU-s tag, viszont a rurális közösségek, falvak és apró települések pont olyan szegények és oly sok a nélkülözés, mint az csatlakozás előtt, ami Szerbia esetében még +4 évet is jelent (ha optimális esetben ennyi idő után tagokká vállunk is – ebből otthon is Belgrád profitál majd elsősorban a nagyberuházásokon keresztül), ergo még 14 évig szopórolleren lesznek az emberek. Ennyi idő alatt hatszor át lehet szervezni az életünket önellátóra és belső piacot létrehozva helyben termelve vígan élni (legalább is élelmiszer szempontjából).

Ez is érdekes lehet

%d bloggers like this: