Szabó Magda / Dódi, vezess hát!

írta Árpád
1 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Minden irodalomkedvelő, olvasni szerető ember számára vannak olyan monumentális literális élmények, melyek egy bizonyos, stílushoz, történetszerkezethez, kifejezésmódhoz, így éppenséggel egy adott íróhoz köthetők. Számomra Szabó Magda bármely írása jelenti azt, amit a keresztyéneknek a Biblia bármely példabeszéde.
Tartozom a Kutyás Szabónak. Nem kevéssel, hisz az ő lábnyomát követve írok már jó ideje. Újrateremteni, újra belelopni a betűk és szavak halmazába, reprodukálni a stílust és az olvasás közben létrejövő hangulatot és élményt. Majmolom, nem tagadom. Mégis, öröm úgy írni, hogy hallani vélem egykor majd Kútvölgyi Erzsébet hangsúlyozásában történeteim, úgy ahogy már oly sokszor végighallgattam azt az Ajtó című regény hangoskönyv változatában.

Rajongásom a művésznőért egész korán kezdődött. A gyermekkorom karácsonyainak hathatós része, mindig a TV képernyője előtt tellett. A Magyar Televízió pedig előszeretettel tűzte két-három évente műsorára Zsurzs Éva rendezésében az Abigélt a megindító szépségű Szerencsi Éva főszereplésével. Talán erre, az infantilis gyerekkori élményre vezethető vissza a tény is, hogy miért éppen a fehér bőrű, fekete hajú lányok a gyengéim. Másrészről pont a kedvenc évszakomhoz köthető a kellemes érzés, amit az Abigél karácsonykor mindig felidézett bennem. Az emlékek és évszakok kereszteződésében pedig akkortájt még láthatatlanul is, de ott állt Szabó Magda, az életem útjelző táblájának dőlve.

Nyomtatásban Szabót először a középiskolás évek alatt olvastam. A könyvtárból értelemszerűen az Abigélt kölcsönöztem ki először, melyet sikeresen ki is olvastam kétszer is a két hét alatt, míg nálam maradhatott a könyv. Leginkább a főhősnő személye fogott meg már akkor is, aki másságával küzd a beilleszkedés és elszürkülés ellen, dacból és tudatlanságból. A gyermek, a felnőtté cseperedő fiatal lány elszántságával, mint egy neveletlen kölyökmacska. Aztán hirtelen rátör a világ, a valóság és megérti, felnőtté kell válnia. Immáron nem gyermek többé. Behódol, belesimul a Matula hétköznapjaiba, de közben tervez, konspirál, tudja, bármikor menekülőre kell fognia, itt kell hagynia a barátait, tanárait és a titokzatos Abigélt.

Ha csak tehettem, folyton hazaszaladgáltam az elhagyott városba, kerestem az eltűntet, a visszahozhatatlant, a házak árnyékát, amely valaha arcomra borult, elvesztett egykori otthonomat, és persze nem találtam semmit, mert hol kanyargott már az a folyó, amelynek cseppjei között az én életem cserepei sodródtak.

Az Ajtó – A kötés c. fejezet

Szabó Magda felejthetetlen történetei a valóságból erednek, az emberi sorsokból. Persze sok ilyen író van, de őt talán pont páratlan kifejezőkészsége és gyönyörűen felépített szentenciái emelik a magyar írótitánok Panteonjába. Az a képesség, mely birtokában mindig mértékletesen ötvözi az elmondandó tartalmat a móddal, mellyel elmondja. Hol tömören, hol ömlengősen, de mindig megfelelően.
Nagy példaképem rajongójává végezetül az Ajtó című regénye tett, melyben önéletrajzi ihletésű történetét mutatva be sejlik fel előttem házvezetőnőjének, Emerencnek tótükör arca. A két nő viaskodásának és fekete humorral jól adagolt civakodásának bemutatása nagy hatást gyakorolt rám. Nem is beszélve a történet végzetes drámává történő dagadása, melyben a kulcsmotívumként ott az Ajtó, melyre én is találtam már szinonimákat az alkotás idejében, nevezetesen én Sorompókként emlegettem azt bizonyos valamit, melyet mentesítve a művészi sallangoktól, leszűrve a szimbólumok apró lyukú szitáján csak feltétlen bizalomnak nevezünk. Különleges mű számomra abban a tekintetben is, hogy az egész regényt egyetlen este alatt olvastam fel édesanyámnak, akivel együtt nevettünk vagy éppen könnyeztünk a történet fordulatain. Későbbiekben találtam rá a hangoskönyv változatára is. Ennek köszönhetően már jó régóta tölti be konyhánk párás légterét a CD-lejátszóból szóló Kútvölgyi Erzsébet bariton hangja. Hol erősebben, hol gyengébben. Viszont mindig megunhatatlanul.

A Kutyás Szabó ekkor már szinte családtag volt számomra, a Für Elisé olvasása és hallgatása pedig feltette az i-re a pontot, mely az írónő fiatal gyermekkorát idézi újra és újra. A gyermekkort, melyben felismerni véltem magam is tollforgatóként és ráismertem az írónőre is, akibe bizonyosan beleszerettem. Menthetetlenül, ahogy ő fogalmaz.Amikor megbántanak, vagy csak egyszerűen ridegebb a világ és magányosnak, elesettnek érzem magam, mindig visszavonulhatok szellemi nagyságának menedékébe, hogy onnan merítkezzem az ő vagy éppen szereplőinek szájából elhangzó életbölcsességek keresztvizébe.

Mert tatoztam ennyivel neked, névrokonom és példaképem!

Ez is érdekes lehet