Sorompók

írta Árpád
1 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Sorompók előtt állok az éjszaka sűrűjében, hideg eső szakad szakadatlanul és várom a vonatot, várom a városi szerelvényt, mert a sorompók zárva vannak és villognak a jelzőlámpák… Veszélyes átkelni a másik oldalra, még gyalogosként is, pedig az iszonytató csendben egyértelmű, hogy sehol sincs még az elektromos paripa. Nincs előjele, de a leeresztett sorompó figyelmeztet a veszélyre…

Ezek a sorompók és jelzőlámpák, táblák más értelemben is ott vannak az életünkben, minden ember életében ott állnak, bebetonozva , megmásíthatatlanul a gigászi metropoliszok útkereszteződéseiben ugyanúgy, mint a szérű magányában , ahol a dűlőút keresztezi a sínpárokat. És ezek a barikádok ott vannak az emberek között is, ilyen vagy olyan formában, ott vannak a tegnap és a holnap között is, ott vannak a jelen és a jövő vagy éppen a múlt közötti országúton is.
A legfelemelőbb dolog pedig, ha megpillantasz valakit a túloldalon. Látod ő is várakozik, miközben mereven néz előre a fejéből, azt próbálva kikövetkeztetve, hogy vajon a veszéllyel teli sínsztráda másik végén álló észrevette-e. És mikor rádöbben, hogy figyelik elejt egy kézlegyintést, amit viszonoz az idegen. Közelebb lépnek a sorompóhoz, és emelt hangon üdvözlik egymást, holott a csend nem szolgáltat rá semmi indokot, hisz még a suttogás is hallatszik… Beszélgetnek, szidják a rossz időt, és a hideget, meg hogy bőrig áznak. Sietnének saját bevallásuk szerint. Halaszthatatlan teendőik vannak még és a lezárás most pont nem hiányzik nekik. Az igazság persze teljesen más, valójában csak kósza lelkek, akik céltalanul bolyonganak olyan helyeken ahol a madár sem jár. Azt is tudják mélyen a felszín alatt, hogy ez az egész csak díszlet, jól komponált eső-szonátával nyakon öntve. Valahogy szürreális ahogy mindenki a saját maga sorompója mögött ácsorog és óvatosan érdeklődik ki merre megy, nem mintha lenne bármi értelme is arról cseverészni, hogy valóban mennek-e egyáltalán valahova. Megeshet, hogy miután átkeltek a túloldalra, visszafordulnak, de sorompókat újra zárva találják. Az egész életük talán egyetlen rohadt nagy várakozás a hajnal nélküli éjszakában, ahol már tíz vagy húsz éve bőrig áztak. Ez az alkalom viszont más, mert egy másik idegen is ugyanott várakozik.

Mindketten tisztában vannak viszont azzal is, hogy az emberi bizalom sorompói ezek és mind ilyeneket, csak nekik áll hatalmukban felnyitni, mert nincs is vonat, sem személyszállító , sem teher, csak ők vannak.

Aztán mikor már egy örökkévalóság óta kiabálnak át a túloldalra, feltámad bennük valami vakmerő bátorság és kíváncsiság. Szeretnének kezet fogni, mert ha már ilyen jól elbeszélgettek, egy meleg kézfogás és egy jól látható mosoly jól esne ezen a jeges éjszakán, hisz a túloldali is egy ember. Egyszerűbb lenne persze, hogy valamelyik csak átbújik a sorompó alatt és átszalad a túloldalra, de ezek a dolgok, itt a lélek mezsgyéin máshogy működnek, itt az átkelőt nem lehet kikerülni, sem kijátszani. Itt igenis fel kell nyitni a sorompót és úgy a sínekre lépni, máshogy nem megy.
Hát megegyeznek, hogy egyszerre teszik meg, aztán majd kisül belőle valami. Iszonyatos csikorgással nyílnak meg az évek óta nem mozdított sorompók, szinte foglalatukba hegesztette őket már az idő vörösesbarna rozsdája…
Tétova léptekkel haladnak előre, minden szempillantással egyre közelebb érnek a veszélyes senki földjéhez és egyre távolabb kerülnek a biztonságot adó sorompóiktól. Végül találkoznak a vasúti talpfákon és kezet ráznak, mosolyognak és titkon örülnek magukban, hogy sikerült ezt a pár métert anélkül megtenniük, hogy inukba szállt volna a bátorságuk…

Aztán, egyszer csak, váratlanul egy fénypászma jelenik meg az ázott sínek hideg acélján visszaverődve. A vonat mégis csak létezik, a veszély pedig nagyobb, mint eddig valaha. Az egyik elengedi a másik kezét és a rémülettől hideg veríték önti el, bukdácsolva, hanyatt homlok menekülve igyekszik vissza a saját térfelére, míg a másik értetlenül áll, mert rájött, hogy az idegen sorompója valójában fel sem nyílt soha, és a bizalom sem létezett soha, sőt mi több, a kereszteződés másik felén nincs is ott már senki. Csak egy maradt, akinek most már nincs elég ereje, sem elég ideje visszafutni. Félúton megragadt, és egyébként is, a lélek átkelője egyirányú, ha egyszer elindulsz a másik oldalra, akkor már nincs visszaút, mert mögötted ismét zárva a sorompó, a vonat pedig már szinte odaért. Tudod mi következik, tudod jól, láttál már ilyet, hallottál már ilyenről, de álmodban sem gondoltad volna, hogy az vérrel vörösre festett mozdony most téged fog maga alá gyűrni, kipréselve belőled az életet.
A vasparipa éles csikorgással fékez, kerekei alól szikrák szálnak a sötét ég felé, mint megbolydult szentjánosbogarak eszelős raja, de már késő. A vészféket meghúzni, mindig késő és hiábavaló, a szerencsétlenséget nem lehet elkerülni, csak késleltetni.

A sorompók ismét magányosan állnak az esőben és ismét egy sötét alak jelenik meg, aztán a túloldalon még egy. Körforgások ezek, véletlenek nélkül, ugyanazokkal a díszletekkel és forgatókönyvvel, csak a szereplők változnak, csak a színészeket cseréli le az idő és a sors, már nem is emlékezve rá, mennyi drámát hoztak így össze ketten.
Csak a vén sorompók tartják számon, hány átkelőnek volt bátorsága felnyitni őket és hogy hányan vesztek már oda egymás hibájából, elvégre is ezeknek a sorompóknak is van nevük: hit és bizalom.

5 hozzászólás

Eszter 2011.05.04. - 22:59

Bárcsak ledőlnének már az én sorompóim is… bár tény, hogy alakul! 🙂

AkiraWatanabe 2011.05.05. - 19:52

Hiába, ez a tavasz nagyon kedvez a sorompóknak! 🙂 Örülök neki!!! 🙂

csamari 2011.05.28. - 12:47

Fantasztikus gondolatok hagyták el most is ifjú fejedet 🙂
Gratulálok Árpi .Úgy érzem mi már a sorompó azonos oldalán állunk fogadva a Fényt,amitől már aligha rohannánk vissza a zárt sorompó sötét oldalára,inkább jőjjön át az a másik :)))

Hozzászólások lezárva.

Ez is érdekes lehet

%d bloggers like this: