Küszöbön az év végi záróposzt Akira Útjáról. Az utazási napló rendhagyó utolsó posztja elé azért mégis illik egy széljegyzetet biggyeszteni. Valamit, amely végigkísérte ezt a merőben szokatlan, torz évet, mely hullámhegyek és völgyek követhetetlen ingadozásai mellett ott lebegett időben és térben. A karma törvényének szemérmetlen kitárulkozását, így az év utolsó napjain. Az elmúlt évben sok érdekes és félhomályos magánéleti posztot toltam ki. Ez tény. Olyan formában tettem ezt, hogy azok tartalmát mindenki a maga módján tudja értelmezni és az általam megszerzett tapasztalatokat is magukra tudják vonatkoztatni az olvasók. Élet, halál, szerelem, csalódás, utazás, megállás, fenn és lenn, elengedés és ölelés, elvesző és létrejövő kapcsolatok színes üvegcserepein át, mely egy hatalmas mozaik aprócska kirakósának darabjai csupán.
Az egyik legolvasottabb „mese“ talán a Sorompók, melynek megírására egy olyan élethelyzet inspirált, mellyel addig még nem találkoztam. Az alapvető lovagi erények betartására vonatkozó harcos útján megbicsaklott a lábam, mert olyan egyénnel találkoztam, aki számára „az ember csak ember“, így kihasználható és nem számított a felőlem érkező őszinteség, odaadás és a becsület, melyet még csak hírből sem ismert. Sokáig nehezteltem rá, mert a megaláztatás nem volt mindennapi. Sosem az, de mikor legbecsesebb kincseidet tékozolják el, mikor megrabolják a legértékesebb részed – a lelked – ahhoz kevés a tanult műmosoly mímelése. Az akkor fáj. Megtanulod elengedni ezeket a dolgokat, lassan és biztosan, vissza sem nézve. Sőt egy idő után megérted: van aki nem rendelkezhet gerinccel. Egyszerűen nem képes porcot növeszteni, mert ahhoz kitartásra van szükség és erényre.
Mindenkinek megvan a saját átka. Az átok, mely lassan felemészti és elpusztítja. Más átka felett nincs hatalmunk, hiába adjuk a szívünk, lelkünk, bármink… a másik átka végül bennünket is elemészt. Ha nem képes egyedül megtörni azt, akkor elpusztul. Nekünk pedig nem marad más, mint hogy végignézzük ezt…
Tigris sokszor megvédte, mikor szóba került a személy: „nem olyan rossz ember ő“. Aztán mikor valaki más az utolsó üzeneteiben ugyanígy fogalmazott „nem vagyok rossz ember“, végérvényesen rájöttem valami igazán egyszerűre: a beképzeltség oly vak, mint a pár napos kismacskák – ugyanúgy visítva követelik a feltétlen szeretetet / a legszörnyűbb pedig: elhiszik, hogy jár nekik…
Most midőn a sorsháló szereplői egyre-másra tűnnek el illetve bukkannak fel és átértékelődik szerepük fontossága, üzenet jött a Párkáktól – egyszerű és megindító módon. A látnok, Akira jól tudta: egyszer megtörténik a megbánás, méghozzá oly nevetséges módon, hogy beleremeg a lélek. Amikor a sorompója árnyékából ismét a napvilágra lép és mohón követleve hibáztat másokat, szinte megsajnáljuk, de belénk is nyilall a felismerés: ezt a filmet már láttuk valahol. Saját átka utolérte és az „élete“ melyet hazugságokból épített most visszavonhatatlanul ráomlik. Elégtételt érzek, hogy a „véletlenek“ embereinek tömegében valakire visszaüt a sors, oly nyersen és ridegen, mint ahogy ő vesszőzött meg másokat? Talán és igen. Pedig nem kívántam már végül, csupán tudtam, hogy ez fog történni… Furcsa, hogy aki látta már saját halálának óráját egy transzcendentális pillanatban úgy érzi, látta a még megmaradó idejének összes eseményét is – és nem lepi meg már semmi. /de mégis jóleső a eleve elrendeltettettség bizonyossága/
Attól, hogy lélegzünk, beszélünk, nevetünk vagy sírunk még nem vagyunk emberek. Embernek nem születik senki, tanulni kell ezt is… közben pedig sokszor sebzünk és sokszor sebződünk. Örök bölcselet: Csak emberekkel kezdjünk bármit. De akkor ki mutatja meg a többinek, milyen embernek lenni?
Nem hittem én soha, hogy ember így megtud alázkodni, ilyen gyáva módon tud kapaszkodni annak bokájába, akinek szívét kitépte. És mégis milyen sajátosság, játékosság, pajzán tudatlanság eredménye eme mostani helyzet? Mikor kezdtek „reménytelen szerelmesek“ csillagképei ragyogó konstellációt alkotni, melyben elégtételt nyernek, melyben felértékelődnek ama végig fenntartott erényeik amiket oly megvetően tiportak el a „szeretetre éhezők“, mint ahogy önző gyerekek tiporják az út porába április, a téltől még gyenge virágait?
Mindenki, kivétel nélkül, aki nem képes sorompóját őszintén felnyitni, akinek nincs bátorsága a sínekre lépni, akit megkísért saját hazugsága és átka, annak számára nincs menekülés – egy nap eltűnik az átkelő és a sorompó helyett már csak egy nyaktiló marad…