Rejtvényfejtés helyett: egyenes beszéd / A gonosz agypókok támadása!

Mindig is felemeltem szavam az emberek közötti párbeszédek fontosságát hangsúlyozva, főként ami az őszinte, nyílt és egyenes beszédet illeti. Habár én magam sem tudok maradéktalanul eleget tenni ezen elvnek, azért igyekszem redukálni azon esetek számát, amikor elbeszélünk egymás mellett, félreértjük egymást, vagy elkezdünk rejtett utalásokat keresni mások szavaiban, esetleg mi kezdjük rébuszokban kifejezni érzelmeinket. Hogy miért is állok most az őszinte beszéd fáklyásmenetének élére, annak több oka is van, persze ezek magánéleti sztorik – de tanulsággal szolgálhatnak mindenki számára, akit már vádoltak meg kétszínűséggel és alakoskodással.

Történt pár hete (talán kellet is ez az idő, hogy minimalizáljam az érzelmi vihart), hogy egyik barátnőm rámírt a chaten. Már lassan fél éve messze innen dolgozik és csak ritkán van alkalmunk beszélni egymással, de régebben igazán közvetlen, baráti kapcsolatot tartottunk fent vele. A beszélgetés kezdetén második közlése idegesítő, kunkori kérdőjelbe torkollva, ennyi volt: Ugye, azért még beszélsz velem?

Ekkor gyorsan véget is ért a multitasking üzemmódom, amely során általában böngészek, zenét hallgatok, több egyénnel chatelek miközben tévét nézek. Vihar szaga töltötte be a szobámat, mert barátnőmet ismerve nem jellemző rá ez a fajta komolyság. Miután bezártam minden alkalmazásablakot a gépemen a diskurzus kivételével, gyorsan végigpörgettem az elmúlt időszakot a fejemben. Mindig nevetve váltunk el egymástól és már tervezve a következő közös programunkat, ha legközelebb összefutnánk – szóval indokolatlan volt a kérdés – nem tagadom, meglepett. Visszadobva a labdát, hogy miért is kérdez tőlem ilyet, csak annyi válaszolt, hogy „nagyon aggódott értem, mert azt hallotta, hogy felégettem minden hidat magam mögött…”
Láttam is már lelki szemeim előtt a gonosz ikertestvéremet a folyó vagy szakadék partján állva a hamuvá omló híd tövében kajánul vigyorogni, egy doboz szerb „Zebra” gyufával a kezében…
-Felégetett hidak? Miről beszél ez? – értetlenkedtem és közöltem vele, hogy semmi bajom sincs, sőt nagyon is jól vagyok. Sokat írok és olvasok, azt csinálom amit szeretek. Egy rakás tervem van és végre látok valamiféle kis jövőszerű képződményt az előttem álló időperiódusban. Egyetlen bajom a világgal, hogy tél van és nem akar vége lenni.

Aztán ő jött zavarba, de az aggódási mániájából akadó féltő érzések eloszlása után azért kifejtette: ő úgy „hallotta”,hogy én már senkivel sem állok szóba és… végül is ennyi volt a nagy „hídégetési projektum” mögött – „nem kommunikál senkivel!” Ekkor már gépeltem is válaszom a szövegmezőbe, hogy álljon meg a nászmenet, mert így elsőre tudom, hogy kb. honnan jönnek az ilyen ironikus megjegyzések, és gyorsan végigsoroltam közös társaságunk tagjait és a velük való viszonyomat az elmúlt fél évben. Persze nagyon gyorsan el is értem a lista végére, ahol az az ominózus emberke áll, akivel valóban nem kommunikáltunk már jó ideje – de nem is tulajdonítottam a mosolyszünetnek komolyabb jelentőséget, mivel a hölgy életébe belépett a nagy Ő, én meg éppenséggel nem kívántam alkalmatlankodni jelenlétemmel, na meg a gyertyát sem tartani nekik. Nyitott személyiségemnek hála, egész sor érdekes arc vesz körül és sosem szenvedek ember hiányban, hisz mindig van kit felhívni, van kivel találkozni, kávézni, beszélgetni… akár offline, akár online. Szóval hagytam őt, hagy élvezze a saját életét, pláne annak fényében, hogy már mennyire vágyott egy párkapcsolatra.

Aztán röpke analízist folytattunk A.-val, hogy körülbelül hol is siklott ki az etiópiai menekülteket szállító gyorsvonat: egyértelmű okokat nehéz volt találni, ellentétben az emberek agyában lakó pókokkal… tudod az amelyik jobb dolga híján sző!… hálót is meg gondolatokat is… általában nagyon negatív gondolatokat. Valójában ekkor állt össze a képlet: ő most boldog én meg nem hívom, nem keresem, ergo: féltékeny vagyok a boldogságára…. WTF???- döbbentem rá, de aztán megnyugtatott A. hogy állítólag már ketten kucorgunk a „féltékeny dög” skatulyában az említett személy érzelmi világának alaksorába lomtalanítva… Mondtam is A.-nak, hogy semmi pánik, már úgyis elég sok ember agyába rögzültünk úgy, mint az „iszákos partikurva, meg a faszkalap emos író”, szóval nincs új a nap alatt. És itt el is érkeztünk példabeszédünk azon részéhez, ami a keresztrejtvényfejtéstől szól. Nem tagadom, szükséges némi intuíció az embertársaink szavai mögött rejlő többlet jelentés leszűrésére, hisz az a feketén-fehéren elmondott őszinte vélemény ritka madár úgy általában. Igen, megpróbáljuk a másik gesztikulálásából , mozdulataiból, hangsúlyából kiolvasni azokat a tartalmakat, melyek a kimondott dolgok mögött vannak, de azért túlbonyolítani talán mégsem kellene, pláne nem messzemenő következtetéseket levonni. Sértve éreztem magam, egész idáig, mert miaz hogy féltékeny vagyok a boldogságára? Gondolkodtam is sokat ezen, mert magam sem értettem. Elég lelkizős beállítottságú vagyok és mindig magamban keresem a hibát, amikor rám támadnak, hogy „ilyen meg olyan vagy” és „ez meg az pont azért sült el ilyen balul”…
A. gyorsan leállította a bennem beindulni készülő önmarcangoló droidot, mivel a többi információmorzsa birtokában már egész érdekes történet kezd kibontakozni, mivel kis ő és a nagy Ő idén összeköltöznek, majd eljegyzés, jövőre esküvő…

Aha, mondom itt lesz a kutya elásva, mert a csaj nem sérülne be tartósan a „féltékeny a boldogságomra” ürügyén, ha csak sima „járás” lenne, de mivel itt már komoly és hosszú távú magánéleti perspektívái vannak a dolognak, ezért már cunamivá duzzadt az elhanyagoltnak vélt lökéshullám, mivel nincs aki vele örüljön és szórja rá áldását, meg a gratulációkat életének eme meghatározó döntése nyomán… Így már világos vélt és valós viselkedésem okainak megfejtése az ő szemszögéből – feltételezem a nagy boldogságmámorban ezért szakít időt konspirációk szövögetésére és gyanakodásra, meg vádaskodásra – mindezekért a gaztettekért pedig jogosan kapok fekete pontot barátságból nála… – attól függetlenül, hogy ez a bejelentés még nem publikus és csak 1-2 beavatott ismeri a döntést. De hogy ezt másokon keresztül kell megtudnom, na ez adja a pofont a szarnak igazán, arról nem is beszélve, hogy végre van vajmi sejtésem róla, hogy spontán találkozások alkalmával a hölgy rokonai és ismerősei miért néznek enyhén beborult arccal rám és lepődnek meg mikor köszönök nekik… Szóval elképzelni sem tudom, hogy éppen már melyik stációnál járhatok az Ultimate Gonosszá válás útján, de biztos, hogy a kereszt közel van…

Szörny vagyok, akárcsak Gaga?

Más sztori, de témába vágó:

Biztos nagyon érdekes kis humanoid lehetek, mert többen próbáltak már megfejteni és elemezve a működésem szűrtek le vadabbnál vadabb következtetéseket rólam. Ti is szeretitek, amikor jön a legjobb barátotok/barátnőtök ezzel a mondattal: Ismerlek, mint a tenyerem! Embert nem lehet ismerni, ennyire pedig pláne nem, hisz minden egyes nap új hatások érik, így minden nap másmilyen, nincs két egyforma én, amikor reggel felébredek / ha eltekintünk a hétfő reggelek rendre azonos émelygésétől.
Legutóbbi best of beköpések a környezetemtől: Provokálsz! Nem értem miért nem beszélgetsz velem. Két hete kezdődött. Két hónapja tart. Nem tudom miért van. Tudod te jól miért. Miért hallgatsz? Már megint ilyen. Téged úgyse érdekel semmi…. satöbbi. Megállapítások egész sora áll hadrendbe, hogy akár egymásnak is ellentmondva, de minőségjelzőket tapasszon rám, kijelentéseket, melyek majd örökkön örökké igazak lesznek rám.
Igazságtartalom: mindig is elvárták tőlem a rendeltetésszerű működést, úgy ahogy az az „ember-használati útmutatóban” le van írva. Persze az énem ugyanúgy, mint a gondolkodásom túlontúl szétszórt és kicsapongó, így nehezen követhető, így kiismerhetetlen. Mikor megkérdem őket, pont ez az a tulajdonság ami miatt utálnak mégis kötődnek hozzám.

De akkor miért kell megfejteni? Miért nem lehet egyszerűen csak elfogadni vagy elutasítani? Mint a nyári esőt: ha tetszik kiállok az udvar közepére és hagyom, hogy bőrig áztasson, ha nem tetszik, akkor bemegyek a lakásba és szárazon maradok….