Csipogó telefon, villog is. A szemredő alá betóduló reggel összeszűkíti a pupillát. A lét ismét emberi mértékben kezd telni. Nyújtózkodás, ropogás, nyögés. Újabb nehezen végzett pihenés, mert néha már ezt is csak csinálni lehet. Nem magától jön, ringatni kell magunk az éjszaka némaságában, hogy elengedjük a sötétségben kiteljesedő gondolatokat.
A roló vájatain át már beszűrődik az őszi reggel fénye. Megszülető döntés: kelni kell. A világ forgása nem áll meg – pedig jó lenne. Néha. Kicsit. Görnyedés a mikró előtt. Az előző este lefőzött zöld tea maradéka forrósodik a mesterséges térben. Molekulák kezdenek mocorogni, majd ringani és pörögni. Nyikorgó szék, zúgni kezd a gép. A kurzor kérdőjelként villog a fehér képernyőn. Gondolatok indulnak a kezek felé, az ujjak meg-megrándulnak. Pirulák kerülnek a szájba, zöld tea kapszula és multivitamin. Allergia ellenes gyógyszer már nem kell. Egy tablettával kevesebb. Majd cigaretta. Köhögés. De kell, az elmélyülés nem lehet teljes a fojtás nélkül – életerő átirányítás a lélekből és szívből az agyba. Lepároljuk a valóságot, marad az esszencia. Tömény, néha túl tömény. A láb fázik, a papucs nem használ, a fürdőköpeny sem véd már rendesen az egyre hidegebbé váló hajnalokon.
Aztán mentés, talán át is kerül a blogra a reggeli írás. Aztán mégsem, mára már megvan az áldás, még napokkal korábbról. Kicsit végre eltolódik a napló és az élet. Késésben az érzések kifejezése, időt adva a gyors megbánásra és a közlés visszavonására. Végül pedig sosem törli, csak halasztja. Legfeljebb halasztani lehet a gondolatokat. Persze van, amikor egy véletlenül összesimuló felkar és egy ijedt pillantás közreadja ott és akkor a még jelenlévőt. Elviselhetetlen.
Avalon – Kenji Kawai – Log In – YouTube