Rácsodálkozások / hegyek a síkságon

írta Árpád
2 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Persze időből sosincs elég. Nem, nem, kivételesen nem azon sajnálkozok most, hogy nem lehetünk együtt eleget azokkal akikkel szeretnénk, vagy nem csinálhatjuk azt vég nélkül, amit szeretnénk. Más téma. Mégis, ugyanennyire fontos. A hetek és a hétvégék ugyanúgy telnek már jó ideje. Jól van, így. Viszont igényem támadt kicsit alakítani a forgatókönyvön. Azok akikhez közöm van és történetesen nem falum béliek, igenis látniuk kell a hétköznapjaink egyszerű varázslatait. Pont erről írt egy jóbarát is a napokban –    már nem is csodálkozom a párhuzamokon. Nagy nehezen sikerül sétára bírni a vendégem. A nagy hegyen lefele jövet, a park melletti kis utcán kanyargunk a késő délutáni napsütésben. Tetszik neki. Azt mondja, teljesen tenger, meg nyaralás feelingje van ennek a falunak. Ahogy össze vissza kígyóznak az utcák, zöld lombok smaragdjába öltözve, a zafírszín ég alatt arany sugarakba vonva a vasárnap délutánok romantikus csöpögését. Mégis. Igaza van.
És itt a lényeg – én az idegenvezető már nem is látom az apró csodákat. A turista mutat rá – ekkor döbbenek rá, miért is kezdtem úgy érezni: szülőfalum nem tud már újat nyújtani nekem. Nem az változott meg, hanem én / úgy mint a villanyvezetékek közé növő fa: annyira igyekszik kikerülni a zsinórokat, miközben az ég felé nyújtózkodik, hogy lefele, törzsére és gyökereire már nincs is ideje letekinteni – pedig ott vannak.
Órákkal később egy hídon támasztjuk a korlátot, alattunk a vasút. A napnyugta utolsó, élénk rózsaszín pírjai úsznak az acélkígyók lomha teste felett. Északon már borul. A falu fényei a távolban, lassan kigyulladnak. De a látvány csak kép. A szél – igen a langyos augusztusi szél selymes cirógatásai a bőrünkön és az illat… Utánozhatatlanul gazdag, tiszta illata a szántóknak, a síkságra idekerült dombokon elterülő falu bizsergetően klasszikus zajaival elvegyülve. Mit akarok én? Mégis, mi a fenét akarok én? Mit nem tudtam újra látni az utcák köveiben, mit nem éreztem a szélben? Miért dobtam volna el oly könnyedén a megtartó gyökereket?

Azon az alkonyon, míg lassan feltűntek fejünk felett a csillagok útitársam azon szörnyülködött, hogy városban élni kínzás, ehhez a szabadsághoz képest…
Persze fel is tette az egyik legjobb kérdést, amit turista feltehet: hogy a fenébe kerülnek a lapos Vajdaság kellős közepére hegyek meg dombok? Ki hozta ide őket? Mármint, ezek nem nőhettek csak úgy itt? – Nevetek… nem ismerem a választ, bár próbálok valamit zsonglőrködni az általános iskolás földrajz tudásom maradékaival, amelyek között szó van a telecskai dombok vonulatáról meg hasonlókról. Magam sem tudom meggyőzni. Kivételes alkalom.

Vajon, honnan került ide a semmi közepére Völgyzugoly a Gyűrűk Urából? Még fontosabb kérdés: hogyan hagyhattam eltörpülni szememben az egyszerű varázslatot, melyre oly büszke vagyok most. Itt állva a híd korlátjánál. A történetek között, a szellőben. A csillagok alatt. Falum szélén. Kishegyesen…

Ez is érdekes lehet