Organon létünk gyanuja

írta Árpád
2 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Láthatatlan úton történik és nem mindig tudatos döntés eredménye. Mikor eszközként használunk fel egy másik embert céljaink elérése érdekében, minden erkölcsi dilemmát szőnyeg alá söpörve. Ám mikor rájövünk, hogy mi magunk váltunk segédeszközzé: és ennek minden pejoratív értelmét is nyugodtan csokorba lehet szedni, akármennyire is förtelmes, akkor vegyesen érzéseink támadnak. Egyrészt megcsaltnak érezzük magunkat, másrészt – és ez micsoda irónia – megnyugszunk: hát mégis csak volt hasznunk.

Az emberi gondolkodásmód Freudi működése már abban az időben is lenyűgözött, mikor először olvastam a hárító mechanizmusok rendszeréről. Eszerint, minden a tudatosnak nagyon „égő” gondolatot – szégyen, bánat, harag – vagy elnyomunk a tudatalattink jótékony mély sötétjébe, vagy egyszerűen elkezdünk ideológiát gyártani, az az valamilyen módon hárítani a tényeket.
Hisz az elején még annyi a remény és a csoda – kiterjeszthető ez a merengés szinte bármire – párkapcsolatra, munkahelyre, városokra, emberekre, szóval bármire. A lényeg mégis a fordulópont gravitációs mezejébe ragadva kering: hogy előbb-utóbb rájövünk mi magunktól is a nyilvánvaló igazságokra és mikor ez megtörténik, egyszerre kavarog bennünk az érzések tornádója.
A hatásfok, a látszólagos nagyságbéli eltérés két eset között mindig egyenes arányosságban van magának az eszköznek saját magáról illetve saját hasznosságáról alkotott képével…
Végtére is rájövünk, jót állni még saját magunkért is nagyon merész és kalandos vállalkozás, nem hogy egy másik emberért, esetleg egy cég hírnevéért, vagy egy mozgalom sikeréért odatenni magunk. Ez itt nem Japán, és pontosan azért nem az, mert mi, a világ nyugati felén, nem mindenek felett állónak érezzük a becsületet. Nem, felénk ez kellemetlen velejárója, elhanyagolható kolonca a „sikernek és boldogságnak”…

Ez is érdekes lehet