Október

írta Árpád
1 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Lelkek hullanak alá a magas fákról. Az új kezdet gyümölcsei koppannak a földön, megválva magházuk elbomló burkától. Futkározó gyerekek rugdossák őket – néha csörögve, roppanva tárva fel belsejük titkát. Az erősebbekből tégladarabbal tapossák ki a lényeget. A többi marad a rézszínű avar alatt megbújva, sóhajtva.
A kertek rejtekében kései rózsák szórják színeiket a szélbe az elmúlás peremén. A nap már fáradt és hamar fordul ki szájából a konc, mint kegyvesztett kutyának. Vérével vörösre festve a felhők elvékonyodó bőrének csillámait. Az alkony gyors és kegyetlen kebelezi be a fényre még oly éhes világot – közeledő sötétség öregedő esték nehéz szagával telepedik rá a falu házainak mohás cserepeire.
Hajnalban görnyedező alakot látni az első ködök óvó burkából kivetkőzve. Kezében göcsörtös támaszként ébenfából faragott vándorbotjára támaszkodik, mely ép akkora, mint ő. Megérkezett hát, és koppintva a folyó vizének tükrén inti álomra az iszapos föld szellemeit. Őszi színeiket délcegen viselő erdőségek rejtekében rezdülő vadak hadát parancsolja szerénységre a mindig változó idő. Bőnyegessé vállnak az út menti pocsolyák gyémánt hullámai – nyújtózkodva egy utolsót. Az édes illatú szőlősök sűrejében lázas a munka – sürgölődnek puttonyos gólemek, élesre fent varjúcsőrökkel metszik le Dionüszosz nap érlelte gyümölcseit. A szőlőszemek mint a gondolatok hullanak a homályba, néha-néha kifröccsentve létük lényegét, a borrá omló mézet.
Október apánk lába nyomán sárgul el a világ – zörgő leveleikkel üdvözlik a Kaszálóban állomásozó kukorica táblák seregei, várva a betakarító vasszörnyek támadását.
A varázslat meg csak szál, szál, szál a széllel…

Ez is érdekes lehet