Nyári tajtékok / bokáig az időben

írta Árpád
1 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Sok sok nyár lezuhogott már az idő visszafordíthatatlan vízesésein és mindig hagy maga mögött valami olyat amely körülhatárolja, mind évszám, mind földrajzi hely tekintetében. Apró kis dolgok, mégis… Ilyen a tipegőként látott tenger hamisítatlanul sós illata, melyet sok sok évvel később érzetem anyám rozzant mini biciklijén karikázva a szünidő tágas nyarának reggelén kenyérért menve. Dejavu, olyan erővel, mely kis híján leszédít a drótszamárról. A frissen sült kenyér kipárolgásai, ahogy a forró karéja alámerül a világon egyedülálló állagú és ízű szabadkai joghurtba – a pitypangos poharúba – egy elhagyatott alkonyatban, a vasútállomás kihűlt várótermében ötöd magammal a vonatra várva. Zajok, ízek, képek, illatok, néha még a test rándulásai is. Mind mind ott leledznek bennünk, úgy ahogy ezen nyár langymelegének csóvái.

A kerti fekete szeder fanyar, üdítő íze, anyám utánozhatatlan sós kiflije – köménymaggal, mert azzal az igazi – vagy éppen a mentolos cigaretta bukéja… Akárcsak egy valaki hangjának tónusa, amint azt mondja: nézd, hogy néznek a baglyok. Az érintés pírjai arcomon, a felszabadulás keserédes érzéseivel elkeveredve. Egy parfüm illata, melyet csak néha érezni, ha a művészlak egy bizonyos pontjára állok – de csak egy szemvillanásnyi jut mindig belőle. Sosem ér rá az érzés. Mindig sietősen tovatűnik, hígul, majd elveszik. Mégis. Talán ez benne a lelket napról napra éltető, továbblökő kis hullám. Míg újra egy majdan emlékké fakuló kikötőhöz ér törékeny ladikunk. Benne mindannyian. Mindannyian akik egy hajótörött életébe beleférnek. Megbánások nélkül – a tenger sós illatának áradatában…

Ez is érdekes lehet