Milyen gyakran mondasz “nemet” olyan dolgokra, amelyek akadályoznák a céljaidat?
napi téma
Kölyökkorunkban bezzeg milyen könnyű még, ugye? A dackorszak alatt, még ha kicsit túl is toljuk, de elsajátítjuk az elutasítás különböző módjait. Később beépülve a személyiségbe változó mértékben megmarad. Viszont elkezdünk ismerkedni a helyzetekkel, hogy mikor kell “leszorítani” az ellenkezésünket. A kellemetlen nagynénédnek engedni kell az arcra puszit. A nem kedvelt rokonokhoz a protokoll ebédre el kell menni.
Ezek olyan társadalmi szabályok, melyek kötelező érvényűek és egy sima “nem”-el nem lehet kibújni alóluk. Ezért akár fegyvertelennek is érezhetjük magunkat. Szerencsére vannak bizonyos “női” praktikák, amivel ezekre is lehet úgy nemet mondani, hogy nem sértünk meg vele senkit. A technikát érdemes ellesni tőlük, akik a korábbi társadalmi alárendeltség okán a saját eszközeikkel igyekeztek nem kívánt udvarlót elhessegetni. A szigorú apai szíveket megfakasztani. Vagy éppen egy csökönyös férjet menedzselni.
Új hullámos módszer még a sima őszinteség és az asszertív kommunikáció, abban az esetben, ha felnőtt félként tekintünk egymásra és nem kell tartani sértődéstől, érzelmi sérüléstől. Ez manapság ritka és én is csak a párommal, anyámmal, vagy közeli barátokkal alkalmazom, akik közelségében komfortosan érzem magam.
Hogy milyen gyakran ellenkezem?
Mint bárkinek így nekem is volt már olyan kellemetlen élményem, amit egy meggondolatlan igennel szereztem magamnak. Rám különösen igaz volt korábban, hogy ha olyan helyzetbe kerülök, ami nekem nem jó, amit nem akarok, akkor felrobban az agyam. Ha olyat kényszerülök tenni, amitől viszolygok, vagy olyanokkal kényszerülök időt tölteni, akiket nem kedvelek, egyszerűen fizikai fájdalmat érzek. Ezért megtanultam nemet mondani. Nem csak a céljaimat akadályozó dolgokra, hanem úgy mindenre.
Igen, van olyan, hogy valakinek a tekintetéből is látszik az fajta gyermeki ártatlanság, amire pályáznak az ezt kihasználók. Például sunyi jegyüzérek, lelkes top-shoposok, hablatyoló kéregetők, elszontyolodott arcú virágárus anyókák. Elborzadva látok némely embert, aki szinte menekül a plázákban lébecoló, repülőjegy nyereményjátékos karton pultjuk mögül leső, miniszoknyás hoszteszek elől. Szerencsére magam már túlléptem rajtuk és egy sima “sietek”, “köszönöm nem”, “csak kártyám van, ne haragudj” mondattal képes vagyok elsétálni mellettük.
Összeségében úgy gondolom sokszor és jól mondok nemet.