Nap – Taiyo 太陽

írta Árpád
1 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

A torz arcok, nyomor és mindennek a fenébe kívánása télvíz idején nem szokatlan az olyan közösségekben ahol kézzel fogható a jövőtlenség és az életuntság. Igazán akkor vesszük észre ezt ha sokat mozgunk átlagemberek között, akik nem Mercedes-szel járnak és boltban sem igazán fordulnak meg, inkább a piacot választják beszerzéshez, ha már az így is üresen pangó kamrákban újabb polcról lehet letörölni a port a stelázsin.

A pult mögöttiek, mi, akik mindennap ki vannak téve az érzelmi fertőződés esélyének, bármilyen pozitív napkezdettel a batyunkban is induljunk munkára, a műszak végére akarva és akaratlanul is átszellemülünk a két kuncsaft igényeinek kielégítése közt elhangzó szavak negatív töltetétől. A vér nem igazán nyugszik egy ilyen csodás, napsugaras délelőttön, mikor az égi korong mértéktelenül önti nyakunkba az új kezdet fényét, a tavasz bizonyosságáét. Magam is délutáni sétára indultam, levezetésképpen az igencsak kalóriás parasztkolbászos omlett elfogyasztása után. Hazafele menet összefutottunk az ugyancsak pult mögött dolgozó ismerőssel, akivel mindig megállunk pár szóra – rokonszenvet ébreszt a kiállott szenvedés, mindkettőnket elért a élet evezőlapátjának halántékon csapása – ma épp a szép idő és az enyhe levegő által a szabadba rántó erő mivoltát konstatáltuk, mikor is meg kellett állapítanunk, hogy az utcára robbanó, folytonos tavaszt váró emberek áradata fülig érő vigyorral agonizál. Arcon ütött a felfedezés mindkettőnket : -Te, ma ezek nem panaszkodtak! 

És valóban, egy általános jajszó (az árak magasságát leszámítva) sem hagyta el a tél fogságába esettek ajkait. A már szokásossá váló rendszeridegenség, mely tegyük azért hozzá jogos, ma valahogy elmaradt mindenkiből, igaz a hólapátok sem fogytak olyan szépen, mint eddig, míg már szinte unottan havat ígért a magasban fölénk terülő hófelhők átvághatatlan takarója, épp úgy, mint a valótlanul vigyorgó meteorológusnő a TV fényének kékes izzásában. A kolosszális, mindent hibernáló hókupacok ismerősen elpiszkolódtak és bomlani kezdtek, tövükben csermelyként feltörő apró vízerek kerestek utat maguknak. A februári haláli csend is enyhülni látszott ezen a délutánon, már madarak csicsergése vokálozott az esővizes csatornák élénk dobpergésére, népek lepték el a gyalogjárdákat – mindenkinek most van “dolga”, bár is ezt makogná ha megállítanánk az utcán a napfényben sütkérező háziasszonyok bármelyikét / manapság igazi szégyen lenne a nagy szegénységben, ha valaki csak “úgy” kiállna élvezni egy pillanatra ezt az érzelmi és értelmi mételyek martalékául esett világot….
Ugyanakkor úgyis tudjuk mindannyian: a Nap visszatérőben, a fény és a kellemes tavasz elejei első délután megbabonáz és ezt nem veheti el sem politikus, sem gazdasági világválság, sem infláció meg államcsőd meg tizenezer felszámolt cég hamuvá kikiáltott bizonyossága, még talán Istennek sem állna módjában most az egyszer a fénysugarak útjába állni, hát nem is teszi, hagy élvezzék ezek a bukott teremtmények eme túláradó reményt…

Ez is érdekes lehet