Mindig elfele

írta Árpád
0 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Hazarohangálni az év adott szakában már szinte vallásos áhítattal / enyhítene-e valamit a magunk mögött hagyott hiányából, holott az amiért jövünk már akkor sem képezte a jelen szerves részét, míg itthon voltunk? Az utcák házainak története nem újul, se nem folytatódik, egyszerűen vége szakadt, mint ahogy lemetszenek egy virágot a kertben hogy aztán a vázában az lassan elhervadjon, feje lekókadjon, kicsattanó színeit rothadó barnára cserélje az enyészet. Szinte felfoghatatlan, hogy a kút vize, melyből ihletünket szivattyúzzuk vég nélkül mostanra megposhadt, lehet már ki is száradt. Minden gondolat végére „egy té meg két té” kerül, mint a múlt biztos mementója / mi meg csak ülünk és érteni kezdjük végül a negyedik dimenziót, magát az időt is, pedig az már jelez a maga módján – számolni kell vele is – de mintha eddig nem is akartunk volna róla tudomást venni.

A pesti albérletben, mikor éjszakánként nem tudok elaludni és tekintetem az áthatolhatatlan sötétségbe fúrom igyekszem felidézni rég volt helyek és emberek képeit, a szomszédok házának egyedi illatát, a közvetlen szomszédságunkban élt, folyton óbégató Etát (akiről azt mondták lány korában szép volt, mint valami furcsa falusi tündér), meg az évről évre gyarapodó gyerekeinek hadát akik alap beszédhangja az üvöltözésben öltött testet – sokáig azt képzeltem, hogy halkan nem is tudnak beszélni, csak hangosan káromkodni. A kilátást is megjegyeztem az utcán álló nagy diófa tetejéből, melyre gyerekként naponta felkapaszkodtam, mint valami természet alkotta őrtoronyba ahonnan az egész Alvéget belátni. Lám a létpék is mennyire más volt világom mértékegységei között, a falu, mely alig állt negyven-ötven utcából mégis szinte kerületei voltak a legképtelenebb nevekkel, mint az Alvég, Bölőfalu, Újfalu, Sárgagödör, Kisköz, Baromkút, Pacsirtatelep (aka Szőlőkapu), Kertsor, Fekete Híd, Vásártér, meg a Putri. Ezek a pár utcából álló kerületek alig tíz perc alatt bejárhatóak / mára jól meghízva Budapest kerületeivé nőttek, melyek java részéről még ma sem tudom hol kezdődnek és hol végződnek, nem is ismerem az összeset és bejárásuk gyalogszerrel jóval hosszabb időt vesz igénybe.

Az idő is úgy nyúlik szét a felnőtté válással, mint valami értelmezhetetlen rágógumi. A nyári szünidő végtelenje már az eljövendő, hosszú évek végtelenjévé duzzadt. Az ember végül felnő és alig marad valami a régi képletekből melyek meghatározták addigi világát. Ezt is meg kell tanulni, hogy életet nem lehet eldunsztolni és spájzban álló polcra tenni aminek peremére rozsdás rajzszögekkel stelázsipapírt rögzítettek, melyeken piros kockás minta ölelésében lilára érett szilvák, meg pirospozsgás őszibarackok hintáztak a mindig nyitott, csepp ablakon becsorgó, hűvös levegő áramlataiban.

A múlt emlékei gyakran kifutnak, mint Amálnénitől hozott tej a sporhelten forralás közben, csak fanyar, égett szagot hagy maga után. Sokszor mélázok rajta magam is, milyen lenne visszajönni, újra itt élni, de az út csak egy irányba visz és mindig elfele. Mindig elfele.

Ez is érdekes lehet