Mesék a szerelemről / ami összeköt és ami elválaszt

írta Árpád
0 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Párhuzamok. Jó sokat rejt az elmúlt év. Túl sok ember azonos hullámhosszon. Igen, a szerelem. Beteljesültek és beteljesületlenek, hűség és megcsalás, kitartás és feladás, harc és megfutamodás, továbblépés és leragadás. Ami a krónikásnak marad, az a feljegyzés ereje. Hogy megírja az Ő történeteiket. A mennyek és a zuhanás, ismét a felszín felé. Addig is eufória és tiszta érzelmek. Aztán becsapódás…. De nem a gravitáció a hibás. Sosem az.

A Jégmadár és a Tűzegér

Élt egyszer egy hatalmas, nagy jégmadár. Messze a mi világunktól, az északi fokok szegletében. Magányos volt és bánatos. Aztán üzenetet kapott a délről, a mediterrán felé félútról. A magány a fagyban vagy perzselésben is ugyanúgy magány. Igaz? Hát a jégmadár útra kelt, ahogy a tűzegér is, hogy félúton találkozzonak Víztoronyvárosban. Egymásba szerettek, első látásra. A magányuk egycsapásra eltűnt. A varázslat beteljesedett, hullócsillagok százait késztetve az új kívánság kitöltésére. De mint tudjuk, az Idő királyának kutyája, Távolság folyton éhes és mindent szétmarcangol ami az útjába kerül. Jégmadár nem maradhatott életben Víztoronyvárosban ahogy a tűzegér sem , így mindegyik visszatért saját világába, de kötötte őket az ígéret. Együtt fognak majd élni, megtalálják a megoldást. Hosszú évek múltak, a varázslat pedig veszített erejéből. A jégmadár és a tűzegér egyre ritkábban találkoztak, míg végül egy nap kiderült, a tűzegérnek esze ágába sincs Jégföldére költözni. Ő egy másik tűzegeret akar párjának, csakhogy a tűzföldi egércsaládok igényeinek megfeleljen. Így ért véget az ő történetük. A jégmadár olvadni kezdett… Félő volt, nem marad más utána csak aprócska tócsa. Majd ismét havazni kezdett Jégföldén és a jégmadár teste felett egy hóbagoly árnyéka jelent meg. Újra varázslat, az örök tél ölelésében újra lángok csapnak a magasba – de ezek már nem égetnek oly kegyetlenül. Sokkal szelídebben melengetik őket. Tűzegér pedig gyorsan hamvad a maga által választott sors olvasztótégelyében, és mikor már csak fekete hamu marad belőle, jön rá: nem ezt akarta.

A Tűsarok és a Ballonkabát

Sokat kopogott, talán túl sokat is az évek alatt az aszfaltok dzsungelében. Egészen elkopottnak és jellegtelennek érezte magát. Igazság szerint már felkészült rá, egy napon kiselejtezik majd. Félt ettől a pillanattól, és egyre kevésbé tudott már visszhangot verni az utak végtelenjében, pedig ez az ő feladata: hangosan koppanni és megfeszülten tartani a nő testét. Egy este, a holdvilág csendjében bandukolva szembe jött vele valami váratlan és megmagyarázhatatlan. Egy ballonkabát volt, férfiasan suhogva, csapva maga mögött a sötét levegő páráját. Megálltak egymással szemben és újra hullócsillag húzott keresztül a májusi egek magasságaiban. Ismét karmaszálak gabalyodtak egymásba, visszavonhatatlanul. A Ballonkabátnak imponált a Tűsarok. Nem számított, hogy mennyire kopott, mennyire elnyűtt. Meglátta benne létének gyönyörét, amitől a Tűsarok ismét magasodni kezdett, egyre jobban kidomborítva viselőjének formás csípőjét. Futólag sokszor találkoztak ismét a karmazsin nyár őrjítő forgatagában és sóvárogtak : bárcsak. De mint sejthető, ezeknek a ruhadaraboknak is voltak gazdáik és gazdáikat hazavárták a párjaik. Beteljesületlenül és bizonytalanul roskadtak bele az ősz elsöprő erejébe. Elvégre hogy is mutatna együtt egy Tűsarok és egy Ballonkabát egy emberen?

A Medve és a Tigris

A világ alkonyán, mikor az ember már az utolsó fákat vágta ki és a vadon utolsó lakóit ölte halomra, hogy tornyokat építhessen a leigázott területek helyén létezett még egy hegység amelyen a bolygó utolsó erdeje terült el. Ide vonultak vissza az istenek meghalni, mert létezésüknek már nem volt értelme. Nem maradt mit megvédeni. Ebben az erdőben élt két isten, az egyik Medve a másik Tigris alakjában. Nagy fájdalom járta át testüket és lelküket minden napszálltával. Kudarcot vallottak. Nem tudták megvédeni otthonukat. Ők is az elmúlás békés útját követve menekültek erre a hegyre. Egy nap összetalálkoztak a ritkuló vadon árnyai között. Az utolsó Medve és Tigris szemben állottak. Szavak nélkül is megértették egymást, hisz ugyanazon a sorson osztoztak. Mégis két különféle lélek lakott eme fenséges szörnyek testében. Az alakváltás képességével felruházva lehetőségük lett volna azonos alakot felölteniük, de mindkettő ragaszkodott eredeti formájához. Teltek múltak a napok, egymás bundájába temették pofájukat az éjszakák hidegében, átölelték egymást mancsaikkal. A Medve újra érzeni kezdte, van még remény. Még megmenthető ez a hely, még van hatalmuk, ha együtt próbálják megállítani az embereket. De a Tigris lelkében jégszilánkként élt a kétely. Élvezte az együtt töltött időt, de őt nem érintette meg a remény ígérete. Nem akart többé harcolni. Soha többén nem akarta húsba döfni agyarait, soha többé nem akarta éles karmaival megvédeni azt a helyet, ahol az lehet aki. Egy isten. Aztán egy nap lángra kapott az erdő, az emberek vasszörnyei lerohanták a hegyet. A két isten ismét szemben állott. A Medve kérlelte a Tigrist:
-Gyere, harcoljunk egymás oldalán! Még van lehetőség, van idő, van álom amit megvédhetünk!
Nem is sejthette, hogy a Tigris valóban már régen döntött. Azért hogy ne öljék meg emberré kellett válnia. Többet ért számára a tettetett élet az emberek könyörtelen világában, mint a csata a közös célért. A Medve szeme láttára vetette le csíkos bundáját, mely alól egy favágó göcsörtös alakja bukkant fel, élesre fent szekercével a kezében. Az elmúlás peremén a Medve még mindig ragaszkodott eredeti formájához és nem adta meg magát az ostromlók hadának. Emlékezetében még élt egy történet Észak Uráról, egy hatalmas, ezüstszőrű jegesmedvéről, aki nem adta fel a harcot és sikeresen tartotta távol az embereket a fagy menti tajgáktól, ahol még talán akadnak más állatok és akár istenek is. A Medve végül, miután a favágó az utolsó fát is kivágta, hogy kivívja tiszteletét az emberek előtt, elfordult tőle ezt mondva:
-Már nem vagy isten többé! Démonná váltál és meg kellene, hogy öljelek! De annyira szeretlek, hogy képtelen vagyok rá. Pedig gyorsabb és fájdalommentesebb lenne, mint a haláltusád, mikor a csőcselék ráeszmél ki is vagy valójában…
Ezzel hátat fordított neki és útra kelt, hogy megkeresse a másik „utolsó medvét“, de onnantól kezdve mindig kettő helyett harcolt. Soha nem feledve, hogy a Tigrisdémonnak köszönheti az elveszettnek hitt erőt, amely tovább élteti őt magát.

„Azok számára, akik elmerülnek a tündérmese mondanivalójában, a mese mély, csendes tóvá válik, amely először a saját képét tükrözi vissza; de mögötte hamarosan felfedezi a lelkünk belső kavarodását – a mélységeket, s azt, hogyan érjük el a békét magunkban és a világban, amely a küzdelmeink jutalma.“  (Bruno Bettelheim)

Hozzászólások lezárva.

Ez is érdekes lehet