Megnémulva / gőg

Mindig vagyok oly dölyfös, önelégült, hogy kétségbe vonjam a nagy írók és költők, de még az embertársaim szavait is olyan tényekről, melyeket kívülről vizsgálva a térdemet csapdosva hahotázom. Ugyan! És mégis , hogy hogy nem tud egyről a kettőre jutni? Meg kell oldani, vagy ott kell hagyni! Ver, csal, kihasznál és mellette maradsz? Hogy bírod? Nem szeret, te meg itt omlasz, bomlasz. Hát hogy van ez? Bármi van, azt meg kell beszélni! // Mennyire lehetünk beképzeltek, mégis? Mennyire tudunk a szirten állva, kezünkben kőtáblákat szorongatva ítéleteket szórni az aranyborjú előtt vonaglóknak?
Észbe sem kapunk és már ott is vagyunk, az ilyen kapcsolatok és események kellős közepében! Meredten bámulom a csillagokat a hátamon fekve és csak tátogok, mint a hal, miközben kérdések özöne zúdul rám. Meg kell beszélni! – mondogattam mindig, de most szinte kétségbeesetten veszem tudomásul, hogy megnémultam! Nem zagyválok vagy kerülgetek, hárítok… Egyszerűen egy hang sem jön ki a torkomon… mintha kitépték volna a nyelvemet, mintha savat ittam volna, amely szétmarta hangszálaim. A rendszeridegen író, kinek be nem áll a szája, még egy a helyzetet enyhítő közhellyel sem bír megbirkózni. Még annyira sem telik tőle, hogy megnyugtassa a másikat: – Semmi baj, csak túl sok a fehér zaj, nem jön be most egy állomás sem… Nem, ehelyett csak hallgat és néz maga elé. Nem tud mihez kezdeni a helyzettel, csak érzi: baj van, nagyon nagy baj! Titkon azt kívánja, hogy valami természetfeletti kéz, most az összes csillagot letaszítsa az égboltról, a Holdat pedig belevágja teljes erővel Vajdaság kellős közepébe. Bár vége lenne már! Bár reggel lenne már, bár újra visszakapnám a beszéd képességét. Pedig a szavak, csak szavak. Vég nélkül lehet ismételgetni, amit minden árnyék felett állóan érzünk, hogy a fenébe is, nem számít semmi, csak, hogy fontos vagy, meg szeretlek… És hajnalig mormolni, de minek, ha nem értik és nem így érzik. Ha nekik „csak“ vagyunk.

“-…író akartam lenni, ennyi! -És? -Meg akartam írni mindent! Ami egy pillanatban történik. A virágokat, ahogy hoztad a karodban, ezt a törülközőt, a szagát, a tapintását, ezt a fonalat! Minden érzésünket, a tiédet, az enyémet! A történetét… hogy kik voltunk… mindent a világon! Minden úgy összekavarodott… Most is össze van kavarodva… Kudarcot vallottam… Elbuktam… Mindegy, mennyivel kezded, a végén sokkal kevesebb lesz… Merő rohadt büszkeség… és ostobaság… Mindent akarunk… Nem igaz?”

Még régebben mandaláztunk róla Zafírszemmel, hogy ki kéne irtani a magyar nyelvből kedvenc szavainkat, melyek mögött mindig olyan félmondatok állnak amiket soha nem is szeretnénk hallani. Mind a „de“, meg a „csak“. Van még sok, bár most egy sem jut eszembe, de ezt a kettőt purgálni kellene.

Később jutok csak el oda, hogy beszélni tudjak, hogy újra tudjak alanyt meg állítmányt egyeztetni. A szívből sarjadó legfőbb formulát, amelyet soha senki nem hallhatott még idáig: fontos vagy nekem. Minden a helyén, minden előkészítve. Most jön a feloldozás. Buta gondolat volt, mert a válasz ez: te nekem nem. Minden biztosíték leolvad, szemem előtt hull darabjaira a világ… minden darabos, minden taszító…mégis, micsoda feloldozás! Mint mikor már érezzük, hogy van egy kis mellékzönge úgy minden mozdulatban… Számítunk rá, mert valaminek csak kell már történnie, valaminek meg kell oldania a helyzetet. Persze nem tetszik a végeredmény… Kicsit azért reménykedtünk, hátha nem. Hátha csak az érzékeink játszanak velünk, csalnak meg. De nem.
Überelni mindig lehet – mondták egyszer, és ez így is van. Azt mondta, mikor azt írom hiányzol, meg hasonló trippek, akkor az csak valami beteges akármi… Ez, az! Tiporj bele a földbe! Csináld! // Hát tényleg ezt hitted ezekről az érzelmekről? Tényleg ennyire vak vagy, hogy nem látod be, ez nem azt bizonyítja, hogy „csak”… //Kinyilatkoztatás, mégis védekezel ellene. Szükséged van valakire aki néha megkérdezi, hogy vagy? – ezt bárki más is megoldja neki – persze az már más lapra tartozik, hogy valóban érdekli-e majd, hogy hogy van. Végül is csak egy szófordulat. Semmi több…

És akkor beugranak a nagy írók meg költők képei a helyzetről és csak leborulni tudok a bölcsességeik előtt, elismerően bólintani… Valóban: „Mindegy mennyivel kezded, a végén sokkal kevesebb lesz…“ / „az emberek könnyen törnek, mint az álmok és a szívek“ / „mindig az a vesztes aki szeret“ – meghajlás és taps. Most én nézek farkasszemet a közönséggel, de nem látok senkit sem a reflektorok fényétől. Pedig jó alakítás volt, kétség sem fér hozzá… Aztán megfogja valaki a kezem a kulisszák mögül, csuklómra szorulnak az ujjai, mint a bilincsek és erősen szorítva vonszol be az öltözőbe tulajdonosuk.

Akira az. Arcon üt. Többször is. – Jó volt? Élvezted? Ez kellett? Hát tényleg ez kellett neked? Ez ellen vérteztelek éveken át és te ilyen könnyen lépre mentél? Ennyire együgyű a gazdatest, ennyire buta és önáltató?
Nézek csak rá. Tudom, hogy igaza volt, végig igaza volt. Előre megmondta… Vércsík indul a szám sarkából. Mint a rossz gyerek, aki bocsánatos bűnt követett el, válaszolok, minden a kezdetektől leledző kérdésre: – De megérte!
Enyhül a tekintete, odalép és átölel. Csak ennyit mond: – Persze, hogy megérte… És mindig megéri majd. Újra és újra! Semmi baj, semmi baj…

/*/ Újra némaság… Persze a keddek hatalma nagy. Megtörténhetik, hogy megtörjük a csendet…