Egy podcastben mesélte egy írónő, hogy voltaképpen mindennek ára van az életben. Aztán van, hogy olcsón megússzuk – ilyenkor nem is nagyon tudatosul bennünk ez -, meg persze van, amikor nagyon is érezzük, hogy itt az ideje felszakítani a párnahajat.
Mindig könnyű azt gondolni, a másik ilyen szempontból is jobban áll, gazdag. Mások tékozolhatnak, pedig ez csak látszólag igaz.
Mikor például eldöntöd, hogy elköltözöl az országodból, a jól ismert városodból, vagy a hőn szeretett falvadból a maradók szemében látszólag éppen egy “jobb élet” felé haladsz. Nekem is mondták régen: “mert, Te hűtlenül hátra hagytál mindent, azért van, amid van”.
Való igaz. Azt viszont kevesen hiszik, hogy én is megfizettem a magam váltóját. Mert ki gondolná, hogy nehéz is volt az elmúlt tíz év, főleg az eleje. A maradók mindig azt gondolják, aki megy, az jobban jár. Egész addig, míg maguk is rá nem lépnek ugyanarra az útra. Akkor jönnek rá: ez is jó meg az is, ez is nehéz, meg az is.
Akkor vagyunk igazán szerencsések, ha van lehetőségünk az “ez” meg az “az” között választani. Mert, akkor legalább eldönthetjük, mit fizetünk, és megsaccolhatjuk mit kapunk érte cserébe.
De ennek is ára van. Mint mindennek. Nem élhetünk két helyen egy időben egyszerre. Választani kell. Aztán fizetni.