Március hat / tizenegy éve ébren

Érdekesnek tartom a tényt, hogy azok az emlékek a legelevenebbek amelyek a legfájóbbak is. Ismered az érzést ugye? Amikor valamit nagyon szeretnél elfelejteni, lépten nyomon eszedbe jut, bevillan egy-egy régi kép, jelenet, amely nyomán búskomorság és nehéz érzés kúszik a mellkasodba és úgy szorít, hogy majd belefulladsz.
Nekem két születésnapom van. Az egyik a fizikai testem világrajövetelének dátuma: szeptember 11., a másik pedig elmém ébredésének napja, a második születésem dátuma: március 6. Sok nap van mely eddigi életem során bevésődött agyam zűrzavaros barázdáiba, de csak egyet tudok felidézni percről percre. A napot, amikor az apám öngyilkos lett. Mint valami némafilm peregnek a képkockák a fejemben, kivetítve a képet szemem tükrére, mint réveteg, fehér vászonra.

Gondtalan márciusi napnak néztem elébe…. Hétfő volt és én ugyanúgy,mint addig minden reggel, iskolába indultam. Akkor az elemi hetedik osztályát tapostam és nem gondoltam egyébre, mint a jövőre, a lehetőségekre. Már tízéves korom óta kergetett a vágy: bárcsak tizennégy lehetnék, talán valamiféle karizmatikus lépcsőfoknak tartottam ezt a számot a felnőtté válás ranglétráján. Az első diszkóba járások idejét ígérték, az első szerelmek és csalódások kevély forgatagával kecsegtettek. Aztán azon a végzetes délelőttön, a nagyszünetben a napi zsebpénzemért beugorva a helyi nyugdíjas otthonba, anyai nagyapán könnyes szemmel részvétet nyilvánított. Buta kis fejem már akkor érzékelt valami baljósat a megdermedő csendből, amikor a betoppantam a helyiségbe. Az idős bácsik kezében megállt a magyar kártya, fekete csikó dőlt fel a sakktábla szélén. A feszültség akkor sem oldódott, amikor buta mód megkérdeztem a nagyapám, ugye csak viccel velem. Te jó ég, mit is hihet a naiv gyermek a felnőttek világáról, honnan is tudhatná, hogy a halálból senki nem űz tréfát, nem ugrat vagy viccel vele.

Mint valami robot baktattam vissza az iskolához, addigra már pánik és tompaság között szlalomozva. Odaléptem egyik osztálytársnőmhöz és megkértem, hozza le a táskám az emeletről és mondja meg a tanárnőnek, el kellett mennem, mert baj történt. Otthon nagy baj van és még én sem tudok semmit, de mennem kell. Gyermeki arcán a rémület futott át… Olyan valószínűtlen mozzanat volt ott a piactér sarkán. Az idő, mint valami ragacsos maszlag magába vonta a perceket. Örökkévalóságnak tűnt míg elindulhattam végre haza. Belebotlottam nagynénémbe is, aki ugyanúgy hozzánk tartott. Csak néztünk egymásra és nem igazán tudtunk mit mondani. Ő a felnőttek óvatosságával, én pedig a gyermekek megszeppentségével róttam az utcákat. Egész úton, azon imádkoztam az Istenhez, hogy csak valami tévedés legyen, valami eszméletlen félreértés. Szuggeráltam magam: ha nincs a kapunkra gyászlap ragasztva, akkor meg sem történt ez az egész, rossz álom, hallucináció csupán. A sarkon befordulva viszont megdermedtem, mint akit villámcsapás sújtott: a kapunkon láttam messziről a fekete keretes lapot.

A konyhába belépve meglepett arcok hada fordult felém, újból megdermedt a levegő. Senki sem számított rám, legkevésbé anyám és nagyanyám. Előbb mindent el akartak intézni, előbb ki akarták bogozni a jelenen keletkezett szörnyű gordiuszi csomót, időt kértek a sorstól. A gyereket akarták utoljára hagyni. Senki sem gondolt rá, hogy azon a délelőttön nagyapám tájékoztat majd az eseményekről, hisz minden olyan gyorsan történt. Az iskolát sem volt még idő felhívni, hogy ne engedjenek el előbb, vagy hogy tartsanak ott, míg valaki értem jön. Nevetséges és mégis oly szánalmas fordulat. Lezsibbadva álltam a romokon, anyám a könnyeivel küszködött. Jöttek a szomszédok és rokonok. A főzőfülkébe húzódtam, hogy kávét főzzek a részvétezőknek. Nagyanyám, hasonlóan hozzám, könnyek nélkül tevékenykedett. Szó nélkül közlekedett a házban, sürgölődött és intézkedett. A test az ő szobájában volt kiterítve, addigra már felöltöztetve, előkészítve.
Amikor már nagy nehezen, a sírógörcsök közül kezdett anyám magához térni, megcsörrent a telefon. Felvette, ismét zokogott és elismételte az azon a napon már annyiszor igazolt tényt: igen, igaz, meghalt, öngyilkos lett, felakasztotta magát… A hangja elcsuklott, majd letette a kagylót. El is gondolkodtam rajta, hogy milyen tapintatlan dolog is telefonon érdeklődni a gyászolóktól, mi történt, igaz-e, segíthetnek-e? Aztán persze elismertem, az emberben bekapcsol valami vész-protokoll ilyen helyzetekben, az első dolga a távrecsegő után nyúlni, a döbbenetet nem utasíthatja rendre a józan ész ilyen esetekben. Megérkezett a koporsós, az emberek, akiknek addigra már nem volt arca, mind közeledtek felém és azt kérdezték, szeretném-e megnézni az apámat? Nem kell félnem, nem borzalmas, csak olyan, mintha aludna. Hogy kérdezhetnek ilyesmit, gondoltam magamban. Hogyan lehetnek ennyire naivak? Azt hiszik nem tudom, mi az, hogy halál, halott? Persze a két szót: apám és halott egy mondatba téve, annyira irreális közlés jött létre, melyet nem állhattam. Mondtam nekik, hogy nem akarom, nem akarok semmit sem, csak hagyjanak már. Nem sírtam, még akkor sem voltam képes könnyet ejteni. Az kívántam bárcsak darabjaira hullanának a kulisszák, bárcsak valami ósdi színpadi melodráma lenne az egész. Nem az volt. A valóság volt, minden groteszk tartozékával és díszletével. A statiszták meg a szomszédaink, anyám, nagyanyám, a rokonok hada, akik végeláthatatlanul érkeztek. A koporsó jött, majd lezárva ment. Én egész idő alatt a falnak fordultam, de hisz nem is láthattam volna semmit sem abból a helyiségből ahol addigra már a második túra kávét főztem, de valami arra kényszerített, hogy hátat fordítsak annak a pillanatnak.

Tudtam, hogy apám beteg. Gyerek voltam és kínosan ügyeltek rá a szüleim, hogy magánéletük status qoujának eme sötét periódusát elrejtsék előlem, de a szavakon túl is tudtam, nem jól van. De nem is sejthettem, hogy az álmatlansága és az állandó szótlansága mit jelenthet. Akkor már több gyógyszeres kezelésen is túl volt, de egyik szer sem enyhített depresszióján, melyet a múlt árnyai és a közelmúlt feszült politikai helyzete hozott felszínre benne. Akkoriban zajlottak Koszovóban az etnikai tisztogatások, majd jött a NATO bombázása, az Ellenállás… A jövő semmi jót nem ígért ama zavaros időkben. Bizonytalan volt még az is , hogy egyáltalán nem történik-e majd meg, az amitől mindenki félt: jönnek a vagonok a magyarokért is… Akkoriban mindig volt két bőrönd előkészítve az ágy alatt, ha indulni kellene, ha gyorsan el kellene tűnni…. Apám már nem érhette meg 2000 októberének felszabadító eseményeit, amikor is végre megdöntötték a kormányt és az addigi rezsim feje a porba hullott – ugyanakkor többi testrésze még sokáig a kormányban kallódva rohasztotta az újszülött demokrácia gyermeki testét…

Apám halálának napján és azt követőn nagyanyám mellett töltöttem a legtöbb időt. Megnyugtatónak találtam nagyi higgadtságát és keménységét. Az ágyán feküdtem és a plafont bámultam és próbáltam nem gondolni semmire. Kevés sikerrel persze. Mindig is ironikusnak tartottam, hogy az engem szigorúan nevelő tiszt a halála előtti napon beszélgetett el velem először, mint a fiával, vagyis inkább, mint egy felnőttel. Sokszor vádoltam magam, hisz viselkedése nem olyan volt, mint előtte bármikor. Látnom kellett volna…gondoltam sokszor. Beszélgettünk, már magam sem tudom miről, de arra élesen emlékszem, hogy megfogtam a kezét és vigasztaltam, hogy majd minden jó lesz, meg majdcsak meggyógyul és ismét bír majd aludni. Mit tudhattam én akkortájt arról, mit is jelent a lélek eme legsötétebb éjszakája? És egyébként is, mi az hogy lélek? Esztelen és vad csikó módjára nyargaltam át a gyermekkoromon, nem ismerve félelmet, mit sem értve a felnőttek világából, addig a pillanatig, míg magam is felnőtté nem váltam azon a sorsfordító napon.
Igen, akkor ébredtem fel az álomból, amit addig a valódi életemnek hittem. Sötét felhőként lebegtek felettem a napok eseményei. A temetés kínosan sokáig tartott. Jöttek az emberek részvétet kívánni, ölelgettek és vigasztalni próbáltak, ismerősök és idegenek egyaránt… Száraz volt a szám és nem tudtam megszólalni sem. Anyám és nagynéném a koporsó mellé állítottak, hiába próbáltam távolabb állni, nem engedték. Az ötvenedik részvétező után, már nem tudtam fékezni a könnyeimet, a zokogás pedig akkor tört elő belőlem, amikor az osztályfőnököm nyomán az osztálytársaim, kettes sorokban haladva jelentek meg a kápolna ajtajában. Addig a pillanatig azt hittem a gyászolók, mindig a halottat sajnálják… hogy milyen kár hogy eltávozott ilyen vagy olyan módon. Csak a saját reakcióim felismerése után értettem meg: a gyász, a könnyek az itt maradók sajátjai, mindenekfelett pedig a szánalomból fakadnak, melyet mások éreznek irántunk. Gyűlöltem mindenkit, aki csak betette a lábát a terembe, mert érzetem a szánalmukat és tudtam, nem kerülhetem ki…
A temetés utáni napok már enyhébbnek ígérkeztek. Anyám testvére és az unokatestvéreim két hétre hozzánk költöztek, hogy ne legyünk egyedül. Minden este húztam a képzeletbeli rovátkákat, mint az elítélt a szabadulása előtt: már ennyi napja… Tudtam, akkor már tudtam, mit jelent az idő megkérdőjelezhetetlen hatalma amely az események nyomán keletkezett sebeken szétterülve, mint valamiféle jótékony hatású útilapu enyhítette a fájdalmat és a keserűséget…

Ám a jövő újabb nehéz periódusokat tartogatott számunkra. Két héttel később anyai nagyapám kórházba került egy szívroham után és pár nap múlva el is hunyt… Persze ez már elfogadhatóbb halál, hisz idős volt, de az idő alkalmatlan, nem mintha létezne alkalmas időpont a halálra… csak az éppen felocsúdó lényünket ismét a mélybe rántotta az élet körforgásának tényszerűsége. Ami születik az meg is hal.
A nagyapám temetése már oldottabb hangulatban zajlott, talán valamifajta védelmi mechanizmus kapcsolt be bennünk, amely nem hagyta az agóniánkat kifejezésre jutni, sőt még nevettünk is azon, hogy a kántor milyen szörnyen énekel…
A megrázó események utáni napok hetekké, hónapokká, majd évekké duzzadtak, de soha nem merültek feledésbe, családunk számára pedig a tavasz kezdete mindig is eme csendes szomorúságot vonta maga után.
Én, a gyermek többé nem találtam a helyem a velem egykorúak között, hisz már ismertem a gyászt, tudtam hogy minden véget ér egyszer és kénytelen kelletlen küzdöttem belső démonaimmal és az örökséggel, melyet apám hagyott rám. Kimondhatatlanul magányossá váltam és céltalannak tűnt minden tettem. A középiskolás évek alatt pedig a elfeledni óhajtott emlékek súlya alatt magam is megtörtem, engem is bekebelezett a depresszió. Valószínűtlenül száguldottak el mellettem a hallgatás évei. A feloldozást pedig csupán a zene, a könyvek és az írás adhatta meg. Túléltem, és akkor csak ez számított, hogy túléltem ezen csapásokat és tisztában voltam vele, hogy a magam épülésére és hasznára kell fordítanom a keserű tapasztalatokat. Persze mindez idő alatt gyilkos módon növekedett a csend a belsőmben, mert a félelem akkora már a mindennapok részévé vállt. Nem is óhajtottam egyetlen emberrel sem bensőségesebb viszonyra soha, mert féltem, sőt rettegtem az elvesztésüktől.
Belém égett a stigma: nem érdemes megszeretni senkit sem, mert bármikor elveszíthetem.

Tizenegy éve már mindennek. Sokszor hitegettem magam vele, hogy túljutottam a lényemet elnehezítő események emlékén, de ez csak önáltatás volt. Úgy vélem, hogy most, mikor először írok a gyermekkorom kábulatából egycsapásra felrázó eseményekről, most érkezett el valódi ideje a számadásnak. Szembe fordultam már én emberrel , istennel, valósággal és magammal. A dac segített idáig, innentől kezdve pedig a megbékélés az árnyakkal, akik oly sokszor vannak jelen velem az álmatlan éjszakák tengerében. Sok embert vesztettem el az évek folyamán, ilyen vagy olyan módon és hozzászoktam a következményekhez, de talán most először lesz erőm a jelenben élni és nem azon töprengeni, hogy mit hozna a jövő tetteim nyomán.

Azt hiszem most már elengedhetem minden halottam, minden elvesztett barátom és szerelmem, azt hiszem most már elengedhetem a múltat, hogy itt és most éljek. Éljek!