Március 15.: Kokárdátlanul, mégis megmaradva

írta Árpád
0 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Míg odaát, a határ túloldalán kokárdákat tűztek mellükre a polgárok, büszkén húzva ki magukat a századokon átívelő történelmünk és legnagyobb forradalmunk emléke előtt, mi sunyítottunk. Nem volt okos dolog soha túlontúl nagydobra verni magyarságunk egy olyan országban, ahol azzal riogattak bennünket: jönnek a vagonok, mindenki kezébe szendvicset nyomnak és megindítják Magyarország felé. Mert hát mi a fenét keresne egy magyar Jugoszláviában és mégis mi köze lehet mindennek a Szabadságharchoz? Nagyon is sok…

A kisebbségellenesség már gyerekkoromban kiérződött, pedig magyar többségű falunkban, Kishegyesen köszönt ránk az ezredforduló, amely kettős jelentéssel bírt. Nem csak a szégyennel teli XX. századot söpri majd ki – gondoltuk – hanem a politikai rendszer fogaskerekeit is megolajozza a fővárosban könnygázgránátok füstjén átvágó hatalmas buldózer és végre Vajdaság etnikailag végtelenül színes lakossága fellélegezhet, főként mi magyarok. Aztán nem így lett, de ez egy másik történet.

Hogy egyként érzünk, hogy magyarnak mertük vallani magunk még ama zavaros időkben is arra a neveltetésünk jelenti a megoldást. Emlékszem még magyar tanárnőmre az általánosból. Magas, szőke és komoly, de nem komor hölgy akinek osztálya falán ott lógtak az irodalom nagyjainak arcképei, Adyé kitüntetett helyen, már csak intézményünk nevének apropóján is. Aztán a másik falon az aradi vértanúk csoportja a nemzeti szimbólumok mellett. Ami csak tőle tellett megtett mindent, hogy a nebulók lelkében elvesse a magyar öntudat magvait, így történhetett, hogy március 15-én ha épp tanítási napra esett, szavaltuk és felolvastuk a szabadságharc tematikájához kapcsolódó verseket és más irodalmi emlékeket. Aztán következhetett az évről évre azonos fejtágítás… a nyelven kívül mindig hozzáadott értéket képviselt a történelmi vonatkozások feltárása is, így a magyar óra mindig egybe kovácsolódott a nemzet múltjának tanulmányozásával, főként ha az szorosan kapcsolódott az elnyomókhoz és a rendszer elleni lázadás mementójához. Mindig úgy érzetem kicsit talán minket is forradalmároknak nevelnek, igaz inkább annak a csendes fajtának, ami kultúrájának és nyelvének megőrzésével dacol a hatalommal és az integrációval szemben.

Azt is ott tanultuk: legyünk büszkék szülőfalunkra mert sajátos vonzata van a Bácska szívében elterülő Kishegyesnek a Magyar Szabadságharc tükrében. Itt zajlott ugyanis a forradalom utolsó győztes csatája, a község falvainak hármas határában és a „hegyesi csata“ néven vonult be a történelembe. A bátor Guyon Richárd tábornok (akiről időközben már utcát is neveztek el szülőfalumban) itt vonult a Jellasics által vezetett, túlerőben lévő osztrák seregek ellen 1849 július 14.-én és ügyes csellel fölébe kerekedve üldözte egész délre a Dunán túlra. Ugyanakkor ez volt az utolsó a fényes győzelmek sorában.

A nyugati temetőnk vagy közismertebb nevén a Kálvária falunk fölé magasodó dombján áll az ezredfordulón újra emelt emlékmű, melynek 1886-ban készített eredetijét valamely hatalmi rendszer a Délvidék regényes története során túlontúl fenyegetőnek találván egyszer már sikeresen porig rombolta. Az emlékmű újraépítése során az eredeti feliratokat rekonstruálták és egyik oldalán ez a megindítóan szép üzenet üdvözli az emlékezni érkező nemzettársakat:

Síremlék vagyok én, száz vértanú nyugszik alattam
Kik honukért – honodért – estek itt el, e mezőn.
Szent végrendeletük hálásan vésve szívedbe;
Add unokáidnak még ezer évig odább:
„Honfi, szeresd a hazát! Élj, halj érette! Csak akkor
Lesz bármely sorban nagy, szabad és a tied!“

A Szabadságharc mindig ezt jelenti számunkra: a magyar ha összefog és együtt lázad, tesz, cselekszik, tiszta szívből és ha megmaradása a tét, akkor nem állíthatja meg senki és semmi. De az is a sajátos magyar átokhoz tartozik, hogy ezen közös nemzeti öntudatra ébredéshez tán valamilyen igen ritka és szerencsés konstellációnak kell létrejönnie, mert a dicsőségre hulló évek során soha többé nem tudta megismételni diadalmenetét az egyre fogyó és már területében is széjjel kaszabolt magyarság. Ám az emlékezés kötelességünk, mert a múltból tanulhatunk és nem eonokkal ezelőtti hősregét mesélnek nekünk, nem rég letűnt korokról szól a Szabadságharc sajátos mítosza, hanem az örök lehetőségről, midőn minden magyar szív egyszerre dobbant és dobban majd újra határon innen és túl egyaránt …

Felhasznált irodalom: Maronka János – Virág Gábor: Kishegyes 225 éves / 1994

Ez is érdekes lehet