Májusi rév / A végzet hívása

írta Árpád
2 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Nyárelőn, a fény veszett habzásában történt és történik meg újra azóta, évről évre. Visszahozza a kósza gondolat e lerágott emlékek csontjainak üszkös kipárolgását. A felnőtté válás szamárlétrájáról sokszor néztem már le a mélység szédítő sötétjébe keresve a legelső lépcsőfokot. Nagycsoportos lehettem, talán hat éves. Jobb dolog híján majálisozás gyanánt vihetett ki anyám a falu peremén terpeszkedő focipályához, oda ahol minden évben tartanak kisebb-nagyobb vigasságokat. A legelső rezdülés helyszíne ez lett – helyesbítek, a vasúti töltés oldala. Hogy miért mindig vasút, sínek, vonatok és az átlépés, a továbbjutás ördögien személyes mondája bukkan fel életem minden szakaszán a fene se érti. Makacs szimbólum, kiirthatatlan.

A szépen rendezett gyepen túl csörgedezett az akkor még lényegesen tisztább vizű Krivaja folyó, vagy  ahogy a helyiek hívják: Krivaly. A vasút nyomvonala metszésének okán emeltek fölé boltíves hidat. Csomó ismeretlen gyerek kergetőzött a jól kitaposott, kanyargó utacskán, mely a töltés oldalán kapaszkodó megannyi féle fa, bokor és cserje árnyékában vezetett egyre fel és fel a lomhán nyújtózó sínek felé, melyek tényéről mit sem tudtam. Csak az érzés azóta is bennem hömpölygő áradata maradt meg, ahogy egyre feljebb és feljebb akartam mászni én is miközben szugeráló tekintetem a csapás tetejéről le sem vettem. Nem győzhetett meg senki és semmi, hogy odafenn, a csúcson túl csak a Kaszálónk vakító panorámáját pillanthatnám meg. A gyermeki vágyódást, gőgös makacsságot méginkább tüzelte anyám óvó ölelése, mellyel visszatartott. Én csak habogtam és infantilis butaságok, értelmetlen indokok és magyarázatok hadát zúdítottam rá. Érveltem az agyamat és szívemet hatalmába kerítő hangok kakofóniája mellett. Nekem fel kell oda jutnom, nekem el kell érnem azt a helyet, mert ott van a válasz minden kérdésemre! Könnyek között, fuldokolva toporzékoltam és már-már dühbe gurultam látva a többi lurkót, amint könnyűszerrel áthaladnak a réven… Az óvó ölelés szorítássá vált és szelíd pirongatással a hangjában nyalábolt fel. Vissza indult velem a pálya felé – ahol a szófogadó jó gyerekek szépen ültek a kiterített pokrócokon, vagy sótlan közönnyel labdát dobáltak. A jól ismert váll felett visszabámulva rögzült a szemem könnyektől homályos optikáján át lelkem sötétkamrájában a bizonyosság, a hang, mely engem hívott.

Sok tavasz jött a pillanatra és sikeresen megtépázta az óvott emlék vásznát, de akár csak a torinói leplen Jézus testének lenyomata, úgy maradt meg annak a napnak is a vízjele egy azóta már felcseperedett gyermekben. Évente megnyílik ez a titkos, valóságban már nem is létező rév és a májusi szellők illatos hullámzásában újra és újra hallani vélem a hívást, a szót, a jelet. Minden május meghozta eddig a maga gyönyörét, az idei különösképp. Olyannyira, hogy immár kételkedni sincs okom a csak akkor megnyíló lehetőségek útjának realitásában. Végzetes májusok múlnak és jönnek egyre. Mindig félúton az emelkedőn, mindig többen és mindig az Ikaroszt is óva intő szavak, meg- megálló útitársak elmosódó arca és a szembe tűző napfény. Saját végzet ez, melyben nincs helye másnak, aki maradni akar, akinek jó itt az árnyéban. Ez itt fényt akar, tudást, bizonyosságot, válaszokat és a megnyugvást: csak a kishegyesi Kaszáló haragos zöldben úszó, a forróságtól zsibogó – imbolygó képe vár rá.

De ha valami más van a peremen túl, akkor miért nem akartok velem jönni? Hisz ti sem láttátok még soha…

Ez is érdekes lehet