Magasságok / szédítő remegése a létnek

írta Árpád
2 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Fordulj meg… fohász és imakerék! Légy újra vakítóan ragyogó égisze eme felszínnek mibe beleragadnak víziók és szemek íriszei! Uránium szagú ködök burkoljátok be, remegtessétek hullámaitokkal a folyton változó alakok elváló burkait. Magasra repítő őrületbe oltott lehelet, nyomj az ópium vízszintje alá nem szólva szót se! Mozdulattal váró démon, kézbe vett kard, vért ívó Damoklész, ott leszek az üvegcserepek szirmain. Várakozó üvöltés perzseli torkom, széndarabok izzásában szűnik az ózon kicsiny mikrovilágom sztratoszférájának sávjain.

Lyukacsos mennyország ontja angyalai dalának szokatlan kakofóniáját, zuhanok velük. A magasság egyre fogyó színeiben a hegyek sörényére szórva az agyagforgácsokat. A test elválik akár rothadó húsától a többre érdemes magvak. A felhevülő képzeletbe fúródnak embertelen szintekig, egész a roppant mélységekben lapuló gyémántok balga tekintetéig. Napfény éri a lidérces alvilág sztyeppéit, homunculusok táncára vetülve ünnepel a lélek nélküli folyam a kábelek szigetelése mögött megbúvó elektrontengerben. Eredésük tövén forgó prizmákba csapódva loccsantva szét a távolra sodródó tekintetek vak szemén át fátyolként ülő értelmet. Végtelen űrben eltűnő világok közös ódája valami magasabbért, a lényeg görcsös markolása a kiszakadó selyem indigó fátylán mézként gyűlve a kaptár szimmetriájában. Megtartó gravitációnk száma egyre csökken, vándorolni kezdenek az egek sólymai, eltűnve az ürességben mit az akarat fest a vászon rojtjaira. Mégis bizalommal telő ajkak csókjára ébredő tudatunk éber csontjain tapad a vágy, mint vérben bő szívet takaró izompáncél. Lüktetése magasabban mégis mélyebben vési a kő ellenállásának szikrázó ellenkezését – érc feszül a halánték papírvékony gátjához, csak a kalapács májusi napfényszín sújtására várakozó és csodálkozó pillanat marad. Végzetszínű röplapot gyúrók össze ezen az alkonyon, kukába dobván az elrendelt, ítélt utakat. Csak hajnalt várni az ablaküveg mögötti fotel meghitt puhaságában, vibrálással telő álmok közötti satuba fogva két csuklóm melyek még rándulnak párat képzeletbeli írógépek billentyűin. Szavak idegen fogságának nyelvén Braille-írással topogok a lélek előcsarnokában audienciára várva fiatal arcod megrezdülő mosolyában. Többet ígérő istenek hiszékeny teremtésében részt vállaló szerzetesek tömjénes kannájukat földhöz vágva vetkeznek ki az erény nemtelen csillámaiból.  Illatos tavaszi lepedő gyűrődéseiben csapdába esett vallomások sodródnak a visszavonhatatlan mozdulatok visszhangjaira. Hullámtakaró alatt nyugvók ébredjetek!!!

 

Ez is érdekes lehet