Csillagtalan éj – a hajósok ellensége, szokták mondani. Ha nincs vezércsillag, vagy valamely konstelláció, melyhez igazodhat a vitorlás nem több, mint úszó fadarab az óceán végtelen sötétjében. Ilyenkor tudomásul veszik a navigátorok is, szakértelmük hiába való és az árbocnak vetve hátukat, mellkasukon összekulcsolt kézzel várnak a keleti szélre, mely talán ablakot nyit a felhőtakaróban.
A sötétség mindent beburkoló, szinte fojtogató ölelésében akarva-akaratlanul is elkezdünk befele figyelni, mint mikor lehunyod a szemed és megváltozott fényviszonyok következtében az agyad is más sávba kapcsolva lassan elalszik. Anyám mindig azt mondta: ne félj elaludni, majd találkozunk a kanyarban! A kanyarban…. Ez jelentette gyerekkoromtól kezdve a biztonságot és némi átlényegített fantáziát: az átlépés a tudatosság és tudatalatti között, nem több, mint egyazon út kanyarulata – látszólagos véget érése, valójában azonban csak irányának megváltozása. A kanyar mögött kezdődik az álom, a zsibbadtság, az öntudatlan gondolatok és érzelmek világa és azon furcsa rezdüléseké, melyeken túl sejteni véljük az időszálak összességét. A szimbólumok sokféleképp megjelenhetnek – hisz ez a dolguk, értelmezésük viszont megmarad az ébrenlét óráira és hol boldogságot, hol nyomasztó balsejtelmet hoznak magukkal.
A Lumineszcencia alacsony hőmérsékletű testek fénykibocsátása… a fagyott óceán jégpáncélja alatt, vagy jégvirágos szív burkában, esetleg a zuzmarás agyi barázdák között…. lumineszkál most az ősz, a jövő, a múlt, és a határ, melyet magunk köré vonva elválasztjuk anyagi és szellemi síkunkat a való világétól. Itt az ideje újra mélyre süllyedni a meddő szikrákat vető kollektív tudattalanba és kicsit hazaérni – megnyugodni. A navigátor is a víz felszín alá irányítja a hajót, a mélység lumineszkáló világába.