Letotálozott évek – visszajáró: nem sok

írta Árpád
1 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Madár röptű napok, fény ízű tünékeny illat … így ér véget minden. Róka mondta: „- Pár nap és senki nem emlékszik majd rád, az utcán sem köszönnek és elfordítják a fejük. Majd pár hét és a neved is kikopik azok körében kik oly sokszor álltak előtted.“ Három év, pár hónap a lehetőségeket eltorlaszoló pult mögül kilépni maga a szabadság, bár kétes visszhangot ver a lehulló bilincs bokámról másik végén a vasgolyóval. Marad a furcsa tanulság: emberekről, történeteikről és a hétköznapokról.

Napsugár oly rég ért már – kicsit hunyorgok az utcákra, összenéznek mögöttem a falak téglái: te ki ez? Volt egyszer – mert mese mi mással is kezdődhetne – egy nagyon félénk gyerek sok sok furcsa nappal a háta mögött nem látva maga előtt sem jövőt sem utat / felkészülve a végre kivárt még egy kicsit, hátha… Aztán meghirdették: kisegítőt keresnek. Magában sem bízva önéletrajzot körmölt, az elsőt élesben. Elment, átadta – hátha… Majd csörrent a telefon, te lettél az! Két nap alatt betanulni nem sétagalopp, főként olyat amit előtte nem csináltál. Papírhegyek a raktár végében lévő irodában, ismeretlen fogalmak egész sora és csak a téli szezonban enyhülő pörgés… Asztal és szék, az asztalom és a székem. Dísznek számítógép, mert csak néha kapcsolták fel, nehogy beálljon a ventilátor. Fuldoklottam az adatok tengerében és senki nem volt aki kihúzhatott volna. Akkor érzetem először: ez most túl nagy falat lesz nekem, túl sok. Az első hét után esténként nyeltem a bogyókat, jöjjön gyorsan az álommanó és vágjon fejbe rozsdás lapátjával, mert ki tudja milyen adminisztrációs szörnyűségek várnak rám másnap. Aztán ez is elmúlt, enyhe önbizalom az apróbb hibák ellenére is. A vaskereskedés lassan otthonosnak tetszett, végül pedig azzá is vált, egy második otthonná, a munkatársak pedig családdá még ha kicsit furcsa elemekből is épült fel, mégis rímelt rá. Csapatunk: a szűkszavú nagyfőnök csatlósával a helyette is két nyelven egyszerre hadaró ügyintézőnővel aki rejtélyes körülmények között elveszett mutatóujjáról egész összeesküvés elméletek születtek. Meg mi hárman a kereskedők, mind különböző végzettséggel, különböző tapasztalatokkal és látásmóddal. Kiegészítőelemként szolgált a szomszéd kínai üzlet állandóan köpködő ferde szeműje, aki a pulton főzte leírhatatlan szagú ebédjeit rizspárolójában és a körülötte sürgölődő vegyes etnikumú eladólányok, azokból is három. Királyi udvarrá avanzsálódó társaságunk a kis falu központjában található épületében látta a maga kastélyát, ahová a “nép” gyakran betért, hol dugaszolóaljzatért, hol kínai selyemvirágért. Hétköznapjaink egyformaság nélkül teltek, mert mindig akadt egy ünnep, születésnap, csípős pletyka vagy őrült kuncsaft, mely megtörte a monotóniát, saját suta kilengéseinkről nem is beszélve, de ha mindezek el is maradtak a kedden és pénteken esedékes piacnap csavart egyet a hangulaton. Az évszakok is mind magukkal hozták a sajátos varázsukat: nyáron gatyakorcig izzadás a betonfödémes kommunista épületben, mely már csak alapterületének apropóján sem hűthető, a helyzet ugyanez télen a fűtéssel. A tavasz és az ősz kezdetét pedig a beázó mennyezet jelezte. Utólag ez is szerethető emlékké puhul – bár akkor egy kicsit sem tűnt kellemesnek a feltörlőrongyokkal keringőzés, a felpukkadó bútorok ténye és az elcsúszni készülő nyugdíjas tömeg látványa.

Egyértelműen megismertük lakóhelyünk közéletének fontos és kevésbé fontos szereplőit, saját kis történeteikről már nem is beszélve. Ki kire pikkel, ki kit csalt meg, ki mire költi a pénzét, ki mit mondott és a legfontosabb: ki halt meg. A tapasztalat lassan igazolni látszott a régi mondást: emberekkel a legnehezebb  / mi tagadás ez így van.   Kockáztatjuk saját épelméjűségünket annak a sok zöldségnek a hallatán amit az orrunk alá dörgölnek és ha más véleményünk van, akkor bizony nem itt veszik meg a tejforralót, ezért a jó kereskedő udvariasan vigyorog és hallgat, bizonyos esetekben pedig kurvára de egyetért, ha ezzel még több pénz halászható ki a vevő tárcájából. Talán ez volt mindannyiunk számára a legnehezebb: tettetni és meg győződésünkkel ellentétesen állítani vagy tagadni. Farsangi karnevál egész évben, álarcokkal, mímeléssel, gyakran túljátszott érzelmekkel. A sötét oldalát a környezetünk is érezni kezdi: egy idő után szemrebbenés nélkül hazudunk és akkor is bizonygatunk magánéletünkben mikor valójában mást gondolunk, de ha annyira beleszokik valaki a viták elkerülésébe, mint mi, akkor nincs lehetőség őszintének lenni. Munkahelyi ártalom, ahogy mondani szokás. Az emberundor is valahonnan innen ered. A pult mögött álló érzelmileg fertőződik, ő mindenki magánpszichológusa és értékadó bírája – mely már csak helyzetéből adódóan a messzemenőkig korrupt ítéleteket hoz a felperes javára.

Ugyanakkor ez a helyzet ad lehetőséget a kicsinyes bosszúra is – egy idő után, mikor az fülig érő mosolytól már görcsbe rándul a száj elfogy a türelem. Ezek a pillanatok,  mikor igenis elküldöm a fenébe a parasztokat akik olajat vennének a már több nemzedéken át tulajdonukat képező traktorba és az eladó egyébként is szerteágazó munkakörébe sorolják, hogy tudja azt is mit kell tölteni a Rakovicába nyáron vagy télen, ugyanúgy ahogy a háziasszonyok elégedetlenkedve csattannak fel ha válasz nélkül marad: “vajon hány literes ez a lábas”? Az illedelem ilyenkor vad dacba fordul és jobb esetben vállvonást eredményez, rosszabb esetben kioktatást: “maga szerint nekem mikor lenne időm főzni, hogy tudjam mennyi leves fér bele ebbe a szarba?”. Mert ilyen is megesik a kistérségben. Érdekes fordulat megélni, hogy a kollégák is hasonlóan pattintani kezdték az értelmetlen fecsegést a semmiről és indulataikat sem fogták már oly szorosan gyeplőre.

Fejcsóválásra nincs oka az olvasónak, mert ez a valóság, a pult mögötti valóság, a mosoly láthatatlan tartományaiban felsejlő világé, mely nem olyan idilli és túlfizetett, mint azt elsőre gondolnánk és közel sem annyira könnyű, mint azt hinni szeretnék. A sajgó derék és fájó hát a száz kilós kályha kiszállítása okán, a visszeresen tompult lábak az egész napi álldogálás miatt mind valóságot képeznek. De ezek csak mellékszálak, a negatív atmoszféra az igazán romboló hatású. A kereskedő tökéletesen tisztában van a közhangulattal és a pénzügyi helyzettel és mikor pár éve gazdasági világválságot kiáltottak valakik, mindjárt érzeni kezdtük a saját bőrünkön az emberek reményeinek enyhülő lázát, hisz ujjbegyünk folyamatosan ott tartottuk a nép hitének artériáján, mely egyre gyengébben ver az utóbbi időben. Belefáradás hangtalanul, így is mondhatnánk, de a sírás és zsémbelődés így vagy úgy elér bennünket, a pult mögöttieket. Saját, rendíthetetlen optimizmusunk pedig lassan megkopik: egyre gyakrabban kell cserélni az árcédulákat, a rajta lévő számok pedig sosem alacsonyabbak az előzőeknél.

A kifulladásra jobb felkészülni, prekognició híján pedig pusztán tényekre kell alapozni a kiugrás idejét, ami el is érkezett. Egyrészről az egyre kevesebbet érő bérezés másrészről a intellektuális csőddel kecsegtető közeljövő dönti el a pillanatot. Az Út ezen állomása megformált, megadta a kellő impulzusokat és általa láthatóvá vált az egész egy újabb darabja. Lassan elkezdtek kihullani a munkatársak is, bezárt a kínai bolt, véget ért egy csomó minden ami ide kötött, a bolthoz, a faluhoz, az emberekhez, az utcákhoz. És ezt a legnehezebb elfogadni: nem maradt semmi, nem maradt jövő ama letisztult formájában, amely még kitartásra ösztönözne.
Három év, pár hónap és a furcsa tanulság: emberekkel a legérdekesebb.  

 

3 hozzászólás

Eszter 2012.03.05. - 10:10

Erről lehetne írni egy jó kis karcolatot, egy abszurdat… amiben az elkövető a vasboltos, aki brutálisan kivégezte a vevőt eegy vascsővel, mert az hülyeségeket kérdezett. Lenne benne környezet- és társadalomrajz, leíró részek, pszichobetekintés és sok-sok dráma, megrázó párbeszédekkel. :)))

AkiraWatanabe 2012.03.05. - 13:37

Jajaj, már eljátszadoztam a gondolattal régebben, de megfelelő távolságra van szükség, mind időben, mind térben, hogy megérjenek és leülepedjenek bennem a kalandok! 🙂
Több szereplős lesz és szólhatna egy átlagos munkanapról mikor is beüt a világvége és jobb híján a kereskedők folytatják munkájukat, majd zombik özönlik el a kistérségi vaskereskedést …. or something 😀

Eszter 2012.03.05. - 23:06

:))))))))

Hozzászólások lezárva.

Ez is érdekes lehet

%d bloggers like this: