A nap bágyadt fényével ereszkedik alá, lassan enyhítve a délután már már elviselhetetlen forróságát… bár az égető levegő halálos páráját leheli még ránk. A zuhany alatt állva igencsak erős elhatározás szükségeltetik elzárni a hűvös víz folyamát – helyreteszi a kiszáradt testet és üzemhőmérsékletűre hűti a vágyak és gondolatok által hevült elmét, lassan visszafogva a örök tüzek égését.
Zafírszemmel rójuk az aszfaltot, célunk egy enyhítő ital erejéig a falu valamely fagylaltozója, ahol még lehetőségünk adódhat egy üdítő jégkrém elfogyasztására is, ha a jeges limonádé nem tenné meg hatását kellőképp. A két rivális helyen lépni nem lehet, nemhogy leülni – valahogy a település minden lakójának egyszerre támadt az az elhatározása, hogy meginduljon családostól, barátostól, mindenestől a négy fal kemencéjéből lehűlni a csillagok alá. Ülőhely híján csak egy-egy tölcsérnyit vásárlunk az olvadásnak indult világnak még ellenálló hűtőpult belsejében terpeszkedő színes csodából és már indulunk is tovább.
Beszélgetünk. Bagatellizálunk. Ismét. Később már a sötétben megbúvó egészségház egyik mellékbejáratának lépcsőjére telepedve elemzünk – újra / végeláthatatlanul bogozva érzelmeink csomóit, talán abban reménykedve, hogy egyikünk megadhatja másikunk számára a nagy válaszokat – igazság szerint mindketten inkább tanácstalanok vagyunk, de tisztában vagyunk vele: a beszélgetés terápia. Ha van egy jó barátod, vagy bizalmasod, akkor felesleges pszichológusokra költened beláthatatlan összegeket. Gyógyítani tud embertársaink nyíltszívűsége és kötődése… (immáron közel húsz éve) A betonlépcsőkön kuporogva, melyek ekkor adják ki magukból a napközben felszívott meleget, regéljük el saját hősi eposzainkat, a megvilágosodásainkat, melyeket az Odüsszeuszi utazások alkalmával átéltünk – szemben állva az Istenekkel, átverve a Párkákat kiknek kezéből kicsavartuk az aranyollót a döntéseink révén. A sorból kilépve, nem megelégedve azzal a gombolyaggal, melyet születésünk és halálunk közt fonnak – sodornak láthatatlan ujjak. Ilyenkor, az illatos éjszakák megváltást hozó palástjai alatt, mikor a másik arca csak egy pillanatra sejlik fel a cigaretta parazsának fényében sokkal könnyebben formálják ajkaink a szavakat, melyek lényegüket vesztenék a napfényben, hasonlatosan ahogy a vízköpők varázsa is a hajnal első sugaraival, mely újra kővé dermeszti őket. Érzéketlen sziklákká.
Aztán végzet és csend kérdőjelekkel teletűzdelve. Bántani akarjuk egymást, ha már nem marad más, csak ennyi. Miért kell késekkel dobálódzni? Persze tudjuk a választ. A megnyílás a szeretet felé fájdalmas, mégis felemelő érzés. A bizalom veszélyes, akárcsak az érzelmek. Mégis enélkül nem élhetünk. Átéltem már én is csalódást, ha olyannak nyitottam meg lelkem kacatait őrző ládámat, aki a sok rozsdás, ütött kopott kincs láttán csak legyintett… Megértem és átérzem.
A sors mindig furcsán lép. Ez az ami néha az őrületbe is kerget bennünket. Hogy egy NEM, egy a pillanat logikus rándulásának hatására kimondott nem, x idővel később az IGEN-hez vezeti el a ténfergőket. Tehetsz akármit, kapálódzhatsz ellene, tagadhatod, ignorálhatod, mégiscsak értelmetlennek tűnő szavak és tettek visznek el a jelenedbe, mint egy hajó, melyre jobb híján szállsz fel. Én sem értem a másikat – vigasztalom – most még működik és jó, de mindazonáltal, előre nézve kiszámíthatatlan mozzanatokat hordoz magában minden egyes érintés és tett. Lavinát indítunk el egyetlen szóval is, egyetlen gondolattal is…. Aztán nem győzünk szörnyülködni a pusztításon, melyet végbevittünk – legjobb szándékunk ellenére.
Mekkora a felelősségünk súlya? Talán egyenlő a saját keresztünk ránk nehezedő nyomásával? … Nem, mert ameddig csak magunk számára kell helytállnunk, minden kudarcunkat fel tudjuk számolni és megtudjuk változtatni az előjelét, negatívból pozitívba. A gubanc, az igazi nagy próbatétel akkor kezdődik, mikor mások életébe beavatkozva, pusztán létezésünkkel osztoznunk kell a felelősségben, melyet énünk és érzelmeink befolyása okoz azoknak akik fontosak a számunkra és akiket nem akarunk elveszíteni – és ha mégis elválaszt az élet // akkor is úgy továbblépni, hogy tudjuk segítettünk a közös úton végigbotorkálni…. Viszont mi van akkor, ha a másiknak nélkülünk nem megy és mélyebbre süllyed, mint mielőtt találkoztunk volna? Megengedhetjük-e magunknak azt a luxust, hogy hátradőlve, tovább utazva az élet átkozott vonatán úgy nézzük a magunk mögött lángoló állomást, hogy nem teszünk semmit, csak vállat vonunk – Mi csak egy cigarettacsikket hajítottunk el a váróteremben, nem nyomtuk el rendesen / a parázs.. az a szemernyi kis szikra a véletlenek közjátékaként pedig pusztító lángnyelvekké dagadva most felemészti azt….
Felelősség a szeret különböző rétegei felett. Elég erősek vagyunk másokért is kiállni, vagy soha sem voltunk képesek még magunkért sem?
“…mert felelős vagy azért, amit megszelídítettél…”