Újra. Kicsit előbb, mint év vége. Másfél napi kemény munka. Ellopott hétvége, megint. Valami véget ért. Megint. A leltár most valahogy átvitt értelemben is zajlott. Odabenn a fejben és lélekben is számvetés történt. Megmértem az elmúlt időt a döntések és érzések mérlegén, egyik serpenyőjében emlékekkel, másikban az ellensúllyal. Három év… ennyin állott a mutató. Három év, három ember, egy hely, sok közös szállal. Ez is szertefoszlik az időben, ez is szürkül, fakul és kopik a mai naptól kezdve.
Mi marad? Meghatározhatatlan. Egy biztos: újabb ember lép ki menthetetlenül és visszavonhatatlanul a hétköznapjaimból. Az életemből. Most már ő is a mindig távozók közé kerül, akik sziluettje egy nap végképp belemosódik a horizont délibábjába. Számadás magamnak. Újra. Mindig nehezen és kicsit talán búskomoran. Mennyit is jelentett? Mennyit is hozott magából? Mennyit visz most el énbelőlem? Sokat és sokat. Túlontúl sokat.
Ez az év túl sokat adott és túl sokat is vesz el. Nincs egyenlőségjel, mert nem is lehet. A Róka aki vezetett most eltűnik. Nincs tovább varázslat ami megvéd. Három éve nem lehetett volna még csak meg sem jósolni a hatásokat és ellenhatásokat, a fejlődést és amortizálódást. Semmit…
Bevésődik ez is majd a fejfámba. Ő is. Végtére is megtanított embernek lennem, megtanított a felnőtt világ szabályaira. Férfivá érlelte a gondolataim, minden képletem, melyből hiányzott minden, mi elveszett apámmal együtt. Az ő kötelességeit vette át, még ha öntudatlanul is. Vezetett és tanított. Hogyan kell határozottnak lenni, hogyan kell dönteni és felelősséget vállalni eme döntésekért. Én csak ennyit adhattam: van még idő, van még álom, van még lehetőség. Remélem elég volt.
Az utolsó napon visszaadta az általa olyannyira utált és ellopott, elrejtett töltőtollat is. Azt mellyel sokáig írtam a boltban és az irodában. Nevetséges, mintha csak ezt akarta volna: “Tanulj meg szépen írni golyóstollal is… azt nehezebben mossa el a rosszakaróid szándéka…” Valóban.
Most meg kicsit olyan volt: “Nesze, most már írhatsz, most már van miért, kiért, most már tudsz is. Most már írnod kell…”
Most már írnom kell Róka… Köszönöm ezt is és a többit, mitől büszkén vagyok mára az akiről három éve még nem is gondoltam, létezhet.
Ég veled és szép életet!