külFÖLD (Terék Anna)

írta Árpád
0 megtekintés

Egy ideje már nem olvasok verseket, főleg időhiányból kifolyólag, aztán jött Terék Anna verse, a semmiből és azóta ezt az egy verset olvasom. Viszont ezt sokszor.

 Terék Anna: külFÖLD

A Puskinban sírtam először
Pesten,
valami buta filmre ültem be,
nevetséges vígjátékra,
másra nem volt már jegy,
másra nem volt már pénzem,
és nevetett a moziban ülő másik hat ember.
Hosszú könnyeim
lecsúsztak arcomon, a nyakamon végig
egészen a dekoltázsomba.
már sírva kértem a jegyet,
a kasszánál a nő nem nézett a
szemembe,
s ennek először végre örültem,
mert akkor még kerestem a tekinteteket
Pesten.
Szerettem volna, ha bárki megkérdezi az utcán,
hogy mégis mi fáj?
Vagy ha legalább néznek rám.
nekem évek kellettek, hogy
rájöjjek
itt még csak vendég sem vagyok,
hanem csak társadalmi probléma
vagy egy nemzeti zűrzavar tartozéka.
S egy problémának jobb ha
nincsenek könnyei, szemei.
Tűrni kell. (?)

A villamoson,
ha kanyarodik vagy ha finoman fékez,
itt nem simulnak a nőkhöz a férfiak,
nem érintik a vállukat,
nincsenek véletlen egymáshoz hajlások.
Pesten nem nézik a férfiak a nőket
pont úgy lesnek ránk,
mintha szégyellni kéne magukat,
mintha a nők nem tudnák,
mintha a nőket nem is kéne nézni,
s csak a munkások füttyentenek
kötelességből
a nők után. Pesten
furcsák a férfiak és furcsák a nők.

Aztán sírtam én szinte
mindenütt Pesten:
a Várban, a jégpályán, a Hűvösvölgyben
a metrón, a Libegőn, a Moszkva téren,
a Lánc-hídon, Zuglóban és Kőbányán,
az Astoriánál esőben,
a Városligetben napsütésben.
A tekintetek mindig elsiklottak mellettem.
ebben a városban nincsenek tekintetek,
ebből a városból nem lehet kitekinteni.
Menekülni kéne,
de látni sem lehet innét a kiutakat.
Aztán lassan a hosszú könnyek
egészen rövidek lettek,
ma már úgy nézek szemekbe, hogy
nem keresek válaszul
tekinteteket,
már nem nevetek ki
„leszerbezéseket”,
megelőzendő:
nem mondom honnan jöttem,
mert nem tudom hová tartsak
és hogy kihez tartozzak.
ők szeretnek folyton választani,
lehet, én mégsem vagyok
magyar?

Nekem már nincs szép
középzárt e betűm,
kezd eltűnni az akcentusom,
csak pár beékelt
szerb szó és káromkodás
jelzi, hogy nem vagyok
„teljesen magyar”,
rajtam már nem látszik,
hogy „szakadt júgó” vagyok,
rólam nem tudja senki, hogy
nem tudok vízum nélkül utazni,
s hogy az országhatáron
az összehajtogatott
alsóneműmet
is darabonként átnézik.

Már nem tudok belesimulni a szabadkai tájba.
a lábnyomaimat a sár is visszadobja,
már nem ismerem a főtér minden négyzetméterét,
már nem az enyém a kiserdő, a puha levélsusogás,
már nem tudom hány dinárba kerül egy vekni kenyér
egy liter tej,
itthon nem tudok örülni a szerb üvöltözésnek
és félek ha férfiak egymást verik az utcán.
Már zavar, ha nem tudok hajnalban fél ötkor
bárhol sós perecet venni,
hogy a városi buszokra több mint 10 percet kell várni,
hogy az épületek nem is olyan magasak,
engem itthon is bántanak: már egy másik akcentus miatt.

Nekem nincs saját hivatalos nyelvem,
és csak kevert kultúrám van.
itthon már idegen vagyok,
odaát mindig szerb maradok.
Nekem már mindegy milyen nyelven
kérem a kenyeret a boltban,
s hogy a szeretőm magyarul mondja-e
hogy kellenék neki.
Nekem már mindegy, hogy decemberben
van-e karácsony,
s hogy hanyadikára esik újév.
nekem már mindegy,
nemzetileg hova sorolnak.
Pedig jó lenne végre valahol
valóban külföldinek lenni.

0 hozzászólás

robi781030 2015.02.28. - 18:01

Én is ritkán olvasok verset (sajnos). Márpedig ez szerintem is jó vers. Régebben hajlamos voltam azt hinni, hogy a határon túli magyarok valami lila köd mámorban úsznak, amikor ide jönnek, nem vettem észre (pedig volt néhány határon túli ismerősöm), hogy ennél azért jóval árnyaltabb a kép, mint azt a vers is bizonyítja.

Szabó Árpád 2015.03.09. - 20:41

Kicsit olyanok vagyunk mi vajdasági magyarok, hogy mi magunk is azt hisszük, hogy mi vagyunk a lila köd… Mintha szégyellni kellene a hovatartozásunk. A vajdasági magyar félszeg és pipogya. Sok idő kellett mire megértettem, hogy ennek semmi értelme, pironkodni a semmiért. Aztán már nem éreztem nagy különbséget, sőt talán nincs is. 🙂

szendrei Anita 2015.03.03. - 10:30

Nem tudom. Én a szerb határnál nőttem föl, semmi bajunk nem volt velük, sokat jártunk Jugóba, én gyerekkoromban a rizses csokit értékeltem ott a legjobban, és a piláf is jó volt a szabadkai piacon. Pesten sem gondoltam soha, hogy “szerb” vagy nem, sokat ismerek egyébként vajdasági magyart, szeretem, tisztelem őket. Nem is nagyon látok különbséget. A zárt e-t élvezem, különösen, hogy nálunk az a zárt e annyira zárt, hogy már ö. Mindenki tudja, mi történt Szerbiában, miért kellett onnan eljönni, nem látom a problémát abban, ha valaki ide költözött. Annának minden jót kívánok, és sajnálom, ha így érez.

Szabó Árpád 2015.03.09. - 20:44

“Mindenki tudja mi történt Szerbiában…” és akkor most elmondom neked, hogy itt bizony van némi logikai bicsak, mert hogy valójában nem tudják és nem az ő hibájuk, hisz én sem tudom, hogy mi történik Romániában, pedig határos Szerbiával, vagy éppen Boszniában esetleg Albániában. Hidd el a magyarnak, főleg ha messze északon lakik, a dél, meg a Vajdaság ismeretlen. A köztudatban van Erdély, meg Felvidék, a többi nem létezik, szürke folt. Talán pont ezt érezte Terék Anna, vagy valami mást. Annyi biztos, hogy sokszor és sokan éreztük azt, amit Ő.

Ez is érdekes lehet

%d bloggers like this: