A kísérletezés, a megszokott rend felforgatása a véremben van. Jóleső érzés ez, nincs mit tagadni. A technológiában különösképpen igaz: egy beállítás itt, egy kis finomhangolás ott és máris jobban kézre áll a céleszköz, vagy éppen a célplatform. A közösségi médiát számomra kezdetben a kiterjedt fórumozási élmény jellemezte: végre az online vadonban látunk olyanokat is, akik egy istenért sem hagyták volna el az MSN messenger kellemes biztonságát, csak azért, hogy teljes névvel legyen elérhetőek egy nagy kék telefonkönyvben. Először csak bohóckodtunk, élveztük az új interakciós formákat. Számtalan platform indult útnak vagy dőlt be ebben az időszakban.
Aztán az elmúlt 10-15 év alatt annyira megkerülhetetlenre nőttek, hogy “elképzelhetetlennek” tartjuk nélkülük az életünket. Sokatmondó állítás, hisz régebben azt sem tudtuk, hogy létezni fognak mégis megvoltunk nélkülük.
Ebbe a múltba vágyok igazán vissza, miután bejártam az éretlen “fészbukkozó” – hozzáértő tartalom menedzser ívet. Utóbbi már inkább szakma volt karöltve a weboldalak kulcsszó optimalizálásával, ami egy igencsak unalmas dolog lévén, hogy egy gépnek írunk célzott szövegeket, hogy megjelenjünk a Google keresőjében.
Később keveredtem fel aztán az Instagramra, ami sosem szippantott be igazán, mivel hiúságom a testi magamutogatáson sosem hízott meg, nem vagyok egy filmsztár alkat. A Twitter annál inkább a közegemmé vált, hisz ott főleg rövid, jól megírt szövegekkel operáltunk. Évek alatt a mindennapok részévé vált.
Mindegy is, melyik platformról beszélünk, mindig ott az érzés: elképzelhetetlen az életed ezen közösségek nélkül. Pedig a klasszikus értelembe véve nem azok. Eltűnt egy követetted? Csak lehet nincs kedve írni, vagy éppen nehéz időszakon megy keresztül. Nem is érdekel igazán. A több száz ember közül csak egy maréknyi, aki fontos, vagyis igen is, meg lehet nélkülük lenni. Csak ezt így mindig kicsit nehéz kimondani.
A múlt héten jegeltettem le a Twitter fiókomat lévén, hogy már csak a Mastodon közösségi hálózattal kapcsolatos kalandjaimat és tapasztalatimat osztottam meg. Lám milyen komolyan vettem az elköteleződést a nyílt platform irányába.
Tegnap a Facebook fiókom került jegelésre így már “Csak Messenger” üzemmódban használom azt. Pár hónapig teszt jelleggel. Szerencsére a párom állandóan pörgeti a platformokat, így a programszervezés Facebook Events része mostantól az ő vállát nyomja majd.
Mi maradt akkor a közléskényszerem csillapítására? A Mastodon és ez a blog. Ennyire óhajtok most látszani az internet felé.
Azért valahol nevetséges benne, hogy épp ezek vagyok leginkább önazonos… Ezen érdemes lenne elgondolkodni.
Log out.
2 hozzászólás
A Twitter számomra is már jó hosszú ideje érdektelenné vált és a Facebook accountom is csak ezért van meg, mert tagja vagyok egy-két groupnak, pl. akikkel kirándulni járok, hiszen ott megy a szervezés.
A Mastodont még kevéssé használom, de egyre szimpatikusabb.
Az Instagrammot viszton tolom egy ideje, mert megtaláltam a módját, hogyan lehet ott is irományokat közzétenni, esetemben leginkább (többségében saját) fotókra írt haikuk formájában. Sőt, vagyunk így jópáran, akik igyekszünk kreatív módon kihasználni az Instát, nagyon jó tartalmakra bukkantam. Bár azt is aláírom, hogy valószínűleg bebuborékosodtam a platformon, úgy persze könnyű.
Habár a buborékba zárkózás jelenségét elég nehéz kikerülni, szerintem még algoritmusok nélkül is bekövetkezik, mert az emberi elme akarva-akaratlanul az ismerős, a komfortos felé húz. Ezt magamon is tapasztalom, hogy bár általában nyitott vagyok az újdonságokra, azért bele tudok kényelmesedni a jól megszokott dolgaimba. Aztán egy idő után persze el kell indulni felfedező útra.
Szerintem kreatív emberekként egy idő után nem járható út a read only üzemmód, nem igazán férünk bele a csak “tartalomfogyasztó” halmazba és ezért keresünk új utakat, dimenziókat. Lám az Instagrammot is lehet máshogy használni, kreatívan, hogy a saját üzenetét el tudja juttatni az ember azokhoz, akik számára értéket jelent. Mert valahol ez is egy faktor, hogy a saját elménk fényéből pár szikrát tovább is tudjunk adni másoknak, hátha hasznos lesz nekik.
A buborékosodás mindig is ott volt velünk, hisz megvan mely zenei vagy filmes zsánereket szeretjük, melyik ételeket részesítjük előnyben. Az érdeklődés viszont változik egy idő után, az algoritmusok viszont alkalmatlanok erre, hisz ők a kedveltnek hitt tartalom legoptimálisabb kiszolgálására törekszenek.
Nagyon lebutítva: ha én zárom magamra a saját házam ajtaját, akkor inkább nyugodt vagyok, míg, ha más teszi, akkor meg háziőrizetben érzem magam.
A felfedezés lehetőségét kezdik kiölni a saját felhasználóikból ezek a rendszerek.