Megállítják és a lehető legnagyobb természetességgel követelik az információkat, a segítséget. A szakember ilyenkor csak heherészik és igyekszik szakmai titkait jól kiforgatni, hogy azokat misztikus techno köd lengje be. Aztán mégiscsak átesik a határon, hamarabb szabadul ha nagyvonalúan megosztja a titkát: vírusirtónak ezt meg ezt, használt memóriamodulok erre meg arra, excelben meg ezzel adunk össze, azzal mentünk. Meg sem köszönve jelzi, hogy megértette. A következő heti piacon azért a szakember ráköszön, mégiscsak egy faluban laknak, napi szinten találkoznak. Elengedi a füle mellett és úgy néz rá, mint borjú az új kapura. A szakember nem durcás fajta, még ha másik énje az érzelmekkel és érzésekkel foglalkozik is szabad idejében. De a szakember számára ez csak az egyik a sok közül.
Az ember megint mást tészta. Már három éve minden reggel találkozik szembe ugyanazzal a személlyel az úton munkába menet. És igen, az ember már három éve minden nap ráköszön, elvégre az ember még gyerekként arra lett nevelve, hogy illedelmes legyen az idősebbekkel. A személy mindig végigméri, majd megvetően néz előre és megy tovább. Aztán mikor az ember már eladóvá vedlik a hétköznapok ruhatárában jönnek a kuncsaftok, akikre a jól nevelt eladó igenis ráköszön, mikor belépnek az üzletbe. No, de az eladó úgyis csak valami ritka állatfaj utolsó egyede, ezért nemhogy nem köszönnek neki, hanem rá sem hederítve minősítik át önkiszolgálóvá a boltot, ami egyébként nem az. Mármint nem önkiszolgáló. Távozóban pedig ugyancsak hangtalanul teszik be maguk mögött az ajtót. Amikor már a szakember, az eladó és az ember végre egy kicsit íróvá válva baktat hazafele, iskolások csoportja suhan el mellette és a szerény tizenöt év korkülönbség ellenére is „lesziázzák“ amire szegény csak egy gyenge „jónapotot“ tud kinyögni.
A falu melyet villástargoncával toltak be az isten háta mögé, így működik. Mint mikor Péterfi Bori túllövi magát: a valóság furcsa víziókkal keveredve nehezül a narkós település minden lakójára. Már hallom is a piactéren meztelenre vetkőzött asszonyok kánonban felcsengő hangját, miközben végigkólóznak a padok között a decemberi reggel küszöbén: „Írások égnek némán, máglyán hal meg az értelem…“