– Hová megyünk? Hová viszel te engem?
– A kapuhoz.
– Kapuhoz? Itt van kapu?
– Majd meglátod! Most kicsit átlépünk a valóságból az álomba, úgy, hogy ébren vagyunk.
Hajnali két óra. Két ember, az elválasztóvonal árkának két oldalán, amelyről lefordulva sötétségbe vesző rév nyújtózik a fekete lombok óvó ölébe folyva. Az egyik határozott, a másik tétova léptekkel halad. Az egyik vezet, a másik követ. Egy most kettő, mégis kettő most az egy. Aztán megpillantja a kaput.
– Ez nem is kapu. De akkor micsoda?
– De az – suttogja a másik – Az én világomból nyíló kapu, egy egérút…
Áthaladnak a vasúti felüljáró hídja alatt, és az utcai világítást levedlő derengésben botorkának át a súlyos, téglából emelt félfák között. Ami Japánban a tori (kapu az élők és holtak világa között) az Kishegyesen a Kaszáló éjszakai átjárója – valóságból az álomba, élők közül az élettelen puhaságába. A vaksötétben az egyik tekintete a másikét keresi, de csak kezének motozásával tudja felmérni, hogy merre lehet.
– Most! Most nézz fel az égre.
– Ez gyönyörű!
– Én megmondtam!
És valóban, az két porszemnyi élőlény fölé lélegzetelállító képet fest az egyszerű világ biztos keze. A természet festékéből hint sallangmentes csodát az ég vásznára. Csillagok, galaxisok, műholdak és a tejút. Mindez olyan csendéletté gyúrva, melynek láttán a tudat eljuthat a fényévek bénító távolságaiba is. Pedig ez csak az éjszakai égbolt, de itt a kishegyesi Kaszáló monumentális kapuján túl, ahol szinte nincs is fényszennyezés, olyan világot épít, mely mélyen elveszett a gyermekkorban. Az apró csodák homálya újra élesedni látszik a két vándor szemének tükrében.
– Augusztusban, ha az idő is engedi és nem lesz felhős az ég, újra elhozlak ide.
– Miért pont akkor?
-A perseidák…. A csillaghullásra, újra eljövünk ide, és innen fúrjuk tekintetünket a csillagösvények végtelenjébe…
3 hozzászólás
De szép… és otthoni!
Bizony! Szeretve utált kis falum természeti adottságai mindenkit lenyűgöznek. Sok hely, ahol inni lehet 🙂 Meg csillagokat bámulni!
Hozzászólások lezárva.