Jósolni bélből

írta Árpád
0 megtekintés

Léteznek jelek ezen a világon. Néha nagyon egyértelműek, néha viszont nagyon homályos utalások csupán. A régi világban nagy figyelmet fordítottak ezen jelek értelmezésére, a jövő megsejtésére. Babonaságnak hat, de visszanézve ott voltak a kezdetektől az utalások. Nem, nem nagy, lázban égő álmokra, vagy izzadt víziókra kell gondolni.


Tétova álom – zagyva és értelmetlen, de mégis meghagyja a maga lenyomatát. Az aznap tudatalatti szintjén folyamatosan jelen van. Kikerülhetetlenek bizonyos módon. Ha eltöprengünk rajtuk, ha van időnk meditálni rajtuk, akkor lassan egymáshoz illeszkednek a művészfilm darabkái. Akkor színről színre látjuk az eseményeket, időrendben, narrációval, felismerve a szereplők arcait, helyszíneket, ahol az események hömpölyögnek.
Értelmet nyer minden kis rezdülés is, minden szín, illat, az anyagok szövete vagy a bőr furcsa rajzainak bizsergetése ahogy a másik bőréhez ér. Ahogy felfordul az óceán vize a műanyag palackban – büdös, zavaros – a jel, hogy a jelen semmiben sem különbözik. A párhuzam, hogy előbb utóbb minden megromlik, ha nincs áramlás, ha nincs változás a halak elpusztulnának – nem lehet bezárni a végtelent. Pláne ha egy vérző lélek kötéseit kell tisztára mosni benne. Fertőzés lesz a vége, ami megöl. Ugyanígy egy ajándéknak szánt hűtőmágnes, amelyből kispórolták a minőségi vonzást. Minden ajtócsapódással elfordul, lejjebb csúszik a keret, a rajta lévő képpel egyetemben. Ha elmégy mellette mindig megigazítod, aztán újabb nyílás és csukódás. A mágnes nem elég erős… Emberi kapcsolatokat nem lehet vég nélkül igazgatni, hogy mindig jól álljonak – egy idő után belefáradunk és hagyjuk lecsusszanni a fehér felület sikamlós tényéről. A darazsak májustól épülő vára a plafonban, mikor augusztusban kiszabadulnak és halálra csípnek – a nyár két ellentétes vége, a végletek boldogság és boldogság között. Vagy a beszélgetés melyben felmerül a kérdés – úgy beszélünk, mintha tudnánk mikor halunk meg, mintha tisztában lennék a hátralévő idővel. És ha igen? És ha pontosan tudjuk, mennyi van még hátra a kiszabott létezésből? A jelek, még egyszer utoljára… A jelek és a fa melyet kivágunk, a fájdalom fája –  de a tulajdonos dühös ránk, hiába nemz rothadt gyümölcsöt, nem a miénk volt, nem volt jogunk hozzá… Pedig gyűlölte ő is, mégis…. Az itt és most számít csak és a jelek a jelenben.

Törvény ez is, igaz? Akkor jönnek vissza az elmúlt hónapok elhanyagolt emberei mikor azokra a legnagyobb szükség van – hogy léphet ilyen mértékletesen és feltűnően szervezetten a sors, mikor vaknak hisszük, mint valami zsákba dobott kismacskát? Mégis éles körmökkel ragaszkodik az élethez és az eseményeket kicentizett, precíz keretek között mint puzzle darabok milliárdjait rakja végtelen sorban egymás mellé…. Egyszer pedig az asztal fölé nézünk és már értjük, mi miért történt, hol volt a törés, hol kezdődött a szakadék szélesedése amely egy az elejétől ott lévő repedésből nőtt kontinensnyi távolsággá. Megszokhatatlan: a jelek és a véletlenek jól komponált közös szimfóniája… A jóslat kiteljesedése. Ami a legelejétől ott volt az orrunk előtt.

Ez is érdekes lehet