Nehezemre esik ma az írás, jön valami hidegfront, így csak sima képet posztolok. Van a lakásunkban a tévé felett a párom által elkeresztelt “esszencia polc”, ami egy olyan központi hely, ahová a bennünket éppen foglakoztató tárgyak kerülnek. Beköltözésem előtt még csak pár kis emléktárgy állt rajta, kedves csecsebecsék közeli emberektől. Mostanság lett egy ilyen állandóan változó minősége: azokat a tárgyakat rakjuk ide dekoráció gyanánt, amelyektől rögtön jókedvünk lesz.
Így esett, hogy a kalóz metált játszó Alestorm diszfedeles CD-jét (amit lejátszó híján még sosem hallgatott meg) most az IKEA-ban hirtelen felindulásból megvett Jácint hagymák foglalták el. Pár nap az egész, aztán vége is. De közben nem győzöm gyönyörködni bennük. A színek és formák harmóniájában. Valahogy ég ez a látvány ott a fehér polcon a halvány szürke fal háttere előtt, miközben bezuhog a márciusi nap fénye délben az ablakon.
Ma csak ennyi. Ez a kép. Persze a csodát csak ennyi, mert annyi minden van a jácint kapcsán. Nagyanyám odavolt érte. A régi házunknál a tíz méter hosszan futó betonfal tövében nem győzte körbe ugrálni őket, ahogy először a lilák, majd a fehér és rózsaszínűek is virágot bontottak. Külön büszke volt rá, hogy az ismerősök közül az övéi bújnak elő legkorábban. A telek tájolásából fakadóan a tél utáni zsenge napfény hamar megszorult a zugban.
Hozta be a konyhába, széles mosollyal, mutogatta: nézd, szagold! Aztán kitűntetett helyére került: az előszobába a mosógép tetejére: ha bárki jön és nem szédült volna meg már a kapuban a jácint illatától, akkor tessék itt van ni, szimatolni, csodálni.
Valahogy, most ezek az idők idéződnek fel bennem, a jácint láttán, bukéját érezve. Hozom magammal ezt is a batyumban, egy életen át. Onnan, a régi családi házból, a zöldre festett kapuval meg a minden mással is. Sötétséggel és fénnyel, örömmel és bánattal egyaránt.