Karcsú délutánok karéjában várva az est hűvösére ülünk mi a lehulló rozsdaszín levelek között. Utolsó első cigarettáink ajkainkon. Gyakorlatlan mozdulatokkal fújjuk kékes füstjét az októberi alkonyba, mely jövőt ígér. Már csak a tó tükrében nézegeti magát az alkonyi égen izzó napkorong. Új arcok, mind mind teljesen új, új hangokkal, új mozdulatokkal, más világok regéivel. Középiskolások vagyunk. Éppencsak. Telve álmokkal, telve reménnyel. Aztán jön az utolsó csengetés. Én nem várok a buszra. Szürkék gyűlnek a réven. Ők a többiek. Akik ugyanúgy feladták a kényelemes utazás ámítását. Drága. Mi a magunk útján járva távolodunk most a városszéli iskolától. Talán a jövő hónapban már vehetünk egy új farmer nadrágot a megspórolt pénzen. Az állomás mindig kihalt volt. A vonat mindig késett. És mi minidig reménykedtünk: majd a következő hónapban. Modernkori hippik furcsa gyülekezete, kényszerből kívülállók. Mindig ugyanaz a sors. Bárhol. Kívülállóként. Mindig reménykedve: lesz majd máshogy is. Aztán sosem lett máshogy. Akkor láttam azt a hullócsillagot is a tanév végén a már feljebb költözött májusi ég hasaalján. Mintha görögtüzeik közül ejtettek le volna egyet az angyalok. Szinte árnyékot rajzolt az állomás mögötti utca macskaköveire, oly hatalmas lánggal fénylett fel a jel. Kívántam. Egyet. Akkorát, mint a villanás maga. Hatalmat kívántam a sorsom felett…. Beteljesült, igaz megkésve, csak évekkel később. és nem úgy ahogy elképzeltem, de megadatott. Dönthettem és megtettem. Megbánás nélkül gondolok most vissza a kívánságra. De tévedés úgy vélnem, a hullócsillag teljesítette a vágyat. Én teljesítettem be…
6
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.
előző bejegyzés