Ahogy a párommal való összeköltözés és a munkahely váltás lezajlott a nyár folyamán, úgy igyekszem visszaállítani, vagy inkább újra alkotni valamiféle rutint az életemben. A sport, ezen belül is a biciklizés már három éve meghatározó szabadidős tevékenység. Ellazít, felszabadít, átmozgat és szellemileg segít eltöprengeni a dolgokon, mert férfiként hagy némi agykapacitást a tekerés mellett is gondolkodni.
A kellemes tekerések mellett viszont keresem mindig az új lehetőségeket is, és habár a Facebook naptáram dugig van eseményekkel (amelyekre természetesen nem megyek el – szégyelljem is magam) azért vannak kiemelt alkalmak, melyek a komfortzónából történtő kilépésről vagy a határaim feszegetéséről szólnak. Ilyen volt a szombati Tisza-tó túra is.
Mivel még nem tekertem igazán hideg időben és nem volt megfelelő nadrágom, pénteken még gyorsan beugrottunk a Deachatlonba, venni egy hosszú, kerékpáros nadrágot. Nem tudom, hogy mennyire kell tapadósnak lennie, de az L-es méretűben is igazán pufók fókának éreztem magam, ahogy szorosan rám tapadt. Az ülő betét is újdonságnak számított, ilyen érzés lehetett pár évesen pelenkában rohangálni. Sok biciklis ismerős egyébként esküdött a szivacsos betétre.
Másnap reggel korán keltem, készítettem pár szendvicset, belepréseltem magam az új nadrágba, és a vizuális környezetszennyezés elkerülése érdekében még ráhúztam egy rövidnadrágot is, amely a saját magabiztosságamra is adott +1 pontot. A 8 órás Tisza-tó járattal indultam meg Tiszafüredre a McDonald’s „Bringamánia” szervezésében megrendezésre kerülő eseményre. Menetrend szerint 10 körül kellett volna megérkezni, de a MÁV ezen a viszonylag rövid távon is elvérzett, és legalább negyedórás csúszásban voltunk mi, akik Budapestről érkeztünk.
Mivel nem verseny volt, hanem túra, ezért az indulás idejének nem volt igazán jelentősége. A rajtcsomag átvétele után fel nyeregbe is pattantam és megkezdtem a 65 km-es kört, ami zömében a Tisza-tó körüli gáton húzódó aszfaltcsíkon futott körbe. Két frissítő pontunk is volt a túrán. Az elsőt – mire mi, későn indulók odaértünk – szinte teljesen lerabolták a többiek. Pár félbevágott banán, alma, marék szőlőcukor és víz árválkodott az asztalokon. De igazság szerint ez is bőven elég volt, főleg, hogy izotóniás italból maradt még bőségesen és fel tudtam tankolni a kulacsom. A második ponton már jutott zsíros kenyér, piskóta tallér és kakaós csiga is. Habár ennek igazán nem volt jelentősége, mivel személy szerinte az ilyen nagyobb távú kerékpározások során nekem nem esik jól, ha teleeszem magam.
A körtúra közben jobbról mindig a Tisza-tavat láttuk, ami leginkább egy mini Balatonként húzódott a látóhatáron sűrű parti növényzettel tarkítva. Rengeteg horgász táborozott a tó partján, ami megerősítette a Poroszlóra igyekvő útitársam által a vonaton elmondatottakat, miszerint a hely egy horgászparadicsom. Meg újgazdag paradicsom is, köszönhetően a gombamód szaporodó tóparti kis vityillóknak, amelyek ránézésre az elmúlt 3-4 évben épülhettek. Kis telepekben állnak a part mentén és természetesen körbe vannak kerítve, így ezeken a szakaszokon nem is lehet lemenni a tópartra. Mit mondtam? Olyan, mint a Balaton…
Egyébként vizuálisan nem egy nagy valami, de legalább idő szép volt. Láttam egy 10-15 fős birkanyájat, egy réti sast (vagy ölyvet, vagy mit tudom én mit, nem értek a madarakhoz). Áthajtottunk pár hídon, az egyik zsilipkapu rendszer tetején volt, ahol sokan leálltak ámulni a mérnöki teljesítményen, meg a 7-8 méteres mélységben zúgó víztömegen.
A túra vége felé meg kellett állapítanom, hogy kezdek fáradni és párnázott fóka nadrág ide vagy-oda, azért rendesen érzem a hátsómban a megtett utat. Azzal persze botor módon nem számoltam, hogy a 65 km mellé (ami igencsak a max távom, amire egyszerre képes vagyok) még a tiszafüredi meg a budapesti állomások közötti tekeréssel a nap végére legalább 100 km-nél fogok tartani. Megváltás volt célba érni, meg kell hagyni.
A célban kis műsor ment, valami idegesítő konferansziéval, aki azért néha megfeledkezett magáról és pár csúnya szó, mint a „szar” és „baszd meg” is elhagyta a száját, ahhoz képest, hogy ez egy családi esemény volt és sok gyerek is ott volt. Innen üzenem a magyar kormánynak (csak így kisbetűvel), hogy ha gyermekvédelmet akar, akkor szexuális felvilágosítás kidobása mellé bevehetnénk a „felnőttek nagy plénum előtt ne káromkodhassanak” pontot is. Csak a miheztartás végett. A műsor számomra viszont érdektelen volt, fáradt voltam és nyűgös. A célban kaptunk egy tál melegételt, ami a nagy mennyiségben is biztonságosan elkészíthető olcsó kaják királya, a slambuc volt. 🙂
Összeségében egy kellemes, elfáradós, hosszú túra volt. A cicanaci jól vizsgázott, a reggeli 8-10 fokban sem fáztam, csak hűvösnek érzékeltem, később, dél körül meg nem volt túl meleg. Azért egy teljes nap után, este 9 körül, mikor végre hazaértem, öröm volt tőle megszabadulni.
