Napégés, eltévedés az éjszakában, vaddisznók és egyéb élőlények az erdőben, unalmas nyugdíjas pecás, éjszakai felfázás és a többi: felbecsülhetetlen, minden másra ott a Civilizáció… A sok sok sztorizás után végre a tettek mezejére léptem, mikor is végre kiszakadtam a társadalmi tömegnyomorból és a már három hete tartó fejfájásomat okozó munkanapok egykedvűen túlhajszolt miliőjéből. Utunkat a se közeli sem messzi kupuszinai vadon felé vettük, amely a Horvát államhatár tövében nyújt kiváló kikapcsolódási lehetőséget az arra elszántaknak. A Duna holtágánál lévő tó-fél folyó vagy mi igazán csodálatos atmoszférával leledzik kb. két kilométernyire lévő gyalogtúrányira az erdőség szívében.
Persze még ha falusi is a turista és egy szál bicskával is túlélne a vadonban, akkor is tud olyan iszonyatos nehéz pakkot összeállítani, amelyet végigvonszolni ezen a távon közel sem mulatságos. Pláne nem egy kerekeken guruló kézipoggyászban… hiába is figyelmeztetett a túravezetőm. Miután a magammal cipelt hat liternyi vízzel arányos mennyiségű folyadékot vesztettem izzadság formájában végre a holtághoz értünk. A parton egy amolyan szerb de mégis olaszos hangulatú tanyácskán béreltünk egy jobb napokat is látott ladikot és nekivágtunk a nyílt víznek. Húsz perces evickélés után pedig megérkeztünk későbbi főhadiszállásunkra.
Az aznapi tevékenységek nagy része törlődött a rövidtávú memóriámból, mivel a már emígy is túlterhelt kognitív funkcióim egyszerre álltak le a testi kimerültség után. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy éjszakai csónakázásunk érdekes véget ért, mikor a folyam egyik távolabbi pontjáról visszafele tartva szembesültünk a felismeréssel hogy a tüzünk kurvára de kialudt és fogalmunk sincs, hogy hol is fogunk kikötni. Aztán az egyik alkalmas partszakaszon kikecmeregve a vezető elment, hogy megkeresse a parton a tábort, addig én a csónaknál maradok. Ha megvan sátor, akkor visszajön, én ladikba és majd a partról navigál mobilteló fénnyel, hogy hol kössek ki. Az alig tíz perc alatt, míg barátom elbóklászott csak hatszor kerített hatalmába a pánik és halálfélelem – váltva egymást gyors egymásutánban. Az erdőből olyan hangok jöttek, mintha csörtetne valaki és méghozzá felém! Nem is igazán tudtam eldönteni, hogy mitől szarnék be jobban, Samarától, vagy a Blair-i boszorkánytól. Mivel racionális tudatom ezeket kizárta, maradt a tehénnyi méretű vadkan, amely egy leheletnyivel sem volt megnyugtatóbb érzés, mint az előző kettő. Igazság szerint már kinyitott bicskával és fejem felett égve tartott öngyújtóval szobrozva lelt rám a haver. Megvan a tábor! Spuri a csónakba, hogy végül is vele mi történik nem igazán érdekelt – pedig egy lemerült mobiltelefon sem jelenthetett sokkal nagyobb aduászt a dög ellen, mint az én élesre fent, tíz centis bazáros bicskám…. Ami kellemes és megmaradt, az az őrült csend, a éjszakai vízpart neszei és a csillagok milliárdnyi aprócska fénye. Ó, igen és életemben először láttam szentjánosbogarakat is! – inspiráció ON!
A másnap már kevésbé volt kalandos, viszont látnivalókból most sem volt hiány. A reggeli kómázás után pecabotszerelés és kényszerű horgászat következett, melyet én az első beszakadt horognál sztornóztam és hátradőlve a csónakban szunyókálva töltöttem. A vezető sajnálkozott rajtam egy sort, aztán azért gyorsan magán is, mert semmit nem sikerült kiemelnie. Viszont a kinn lévő öregek egymás között intézett párbeszédein jókat derültünk, mert székely emberekhez hasonlatos választékossággal konstatálták, hogy itt van hal, itt nincs, itt meg ne pecázz baszdki mer itt én etettem be!
A nap fénypontja kétségtelenül a folyam egyik legtávolabbi szegletének meglátogatása volt, ahol egy vénséges vén sodronyköteles komphoz kötöttünk ki. Az innen vezető utacska végén pedig a valamikori Nagy-Jugoszlávia hírhedt elnökének, Titónak régi rezidenciáját látogattuk meg, amelyet mostanra elnök meg nagy ország híján helyi vadászlakká avanzsáltak a lepörgő évtizedek.
A közel egynapos kirándulás vélhetetlen hozadéka az írói vénám újra keringésre bírásán felül az idegeim ráncait kérlelhetetlenül kivasaló csend áldásos hatása. Persze ez csak a napos oldala, de ezekre kell emlékezni a többit meg hagy vigye fenébe a Shift-Del!
A technika csodájaként pedig itt két kép. Ki hitte volna, hogy egy távcső kémlelőjébe nyomva a kissé korosodó Canon Powershot A460-omat ilyen jó teleobjektíves paparazzi fotókat lehet készíteni! 🙂