Ködös tekintettel réved a tájra miközben fékez a szerelvény. Pillanatra egyensúlyvesztés nem tudni mitől: kinetikus energia vagy emlékroham. Egyik. Sziszegve nyíló ajtók / egy utas talpa dobban csak a peronon. Arctalanokkal lódulnak tovább a sors egymásba kapaszkodó vagonjai.
Az eső szakad. Újra szétmosva a tegnapokat. A váróterem bejáratánál fakó tábla: „Üdvözöljük Ameharában!“ A padok üresek. Senki nem indul el innen. Ő volt az egyetlen aki megszökött. Most meg visszatér. Minek? A maga után vonszolt bőrönd kerekei alatt morzsolódó aszfalt végül egyértelművé teszi: a poggyász túl nehéz már. Kipakolni, üríteni jön az utazótáskát. Itt mindig esik – sosem látni a napot. Csak eső és eső, csepegés, csobogás és a mindig egykedvűen ólomszínű ég. Ázik minden, már jó ideje. Sosem szárad meg semmi. Hidak vannak az utak helyén is – cölöpökön meg állványokon – alattuk hömpölyög az emlékek szürke folyója – könnyekből.
Baktatva szórja a szitkot a városra. Átkokat lehel minden utcasarkon, míg végre megérkezik az öreg házhoz. Az utcában nem lakik senki. A növekvő vízszint innen is elüldözte a lakókat – patkányokként húzódtak a magasabb területekre. A nedvességtől elnehezülő szövetkabát belső zsebében matat, míg végre megtalálja a súlyos kulcscsomót. Időbe telik míg kiválasztja az egyik patinafoltokkal tarkítottat. Nehezen fordul a már-már szétbomló zárban. A sarokvas nagyokat nyögve enged karja erejének. A száraz kapualjban üszkös csontok rémítő nyugalma. Egy kisebb és egy nagyobb kupac. Két háziállatának hűségéről tanúskodó morbid emlékmű. Ahogy a nem létező szürke macska és az egykor gombszemű fekete tacskó egymáshoz bújva halt éhen. Régen volt már. Túl régen. Ezek is csupán emlékek.
A szobában dohos szag, állott levegő, penészfoltos tapétán rég elhagyott pókhálók ligete rezdül. Szénszál gyúl sárgás lánggal a vákuum steril üvegében. Mindent ujjnyi vastagon lepő por. Cédrusból faragott trónszék az ablak mellett, melyre fáradtan huppan az utazó. Karját tétován kinyújtva fogja meg az éjjeliszekrényen felejtett dobozt, melyből előbukkan az utolsó szál cigaretta. Kékes füst kígyózik az ablaküveg repedéseinek sziluettjében. Cipzársínen emlékhangú rés bontja ki a bőrönd terheit. A molyrágta perzsaszőnyegre dobálja belőle a megviselt tárgyakat. Áll felettük, dermedten. Csak nézi az elme labirintusának csillogó töredékeit. Lassan elkezdi egyenként felemelni és szemügyre venni őket. Egyiket a kredencre állítja a pörge szélű fényképek mellé, a másikat a dohányzóasztal közepére. Aztán előkerül egy aláíratlan képeslap is, valami messzi-messzi helyről. Ráréved, újra a szédülés.
Órákkal később ismét a karosszékben, a homállyal megtelő szoba sarkában. A bőrönd kiürült, minden a számára kijelölt helyen, csupán a tétova sorokat tartalmazó lapot szorongatja. A távolban a már rég elárasztott templom tornya veri a nyolcat, alig hallani a harangkongást. Rezdül a víztükör Amehara cölöpvárosa alatt. A fény kihuny, kulcs már nem fordul az zárban többé, a kapu résnyire hagyva. Csak a távolodó alak cipőinek koppanása ver visszhangot az örökké októberi éjszakában. Az állomás kihalt. Távolból újra tülkölés. Fénypászma nedve csorog az izzadt sínpárra. Fékezés. Nyíló ajtó. Egy beszálló – nagy bőrönddel – jeggyel: a végtelenbe. Az eső ismét rákezd. Most már az egész ég siratja az elmúlást, hideg könnyeket hullajtva. A vízszint emelkedni kezd, most sokkal rohamosabban – mintha engedélyt kapott volna rá, hogy az egész várost egyetlen éjszaka alatt zabálhassa fel. Az eddig őt távol tartó erő megszűnt – eltűnt a szándék… Hullámokban ömlik a víz az betörő ablakok keretén át. Úszik most már minden… kavarognak a bútorok, emléktárgyak, porcelán tigrisfigurák, hajómakettek, vérrel teleírt lapok, bakelit lemezek… A pusztulás már a mennyezetnél tartva keres élelmet – elégedetten áztatva le a rajzszögekkel plafonra szegezett képeslapot….
httpv://www.youtube.com/watch?v=YLHpvjrFpe0&ob=av2e