Hang(erő)

írta Árpád
0 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Hosszabbak a nappalok és rövidebbek az éjszakák… Nyár van, igazi nyár. Az utcán sétálok. Hozzávalókért megyek a boltba. Sütni akar itthon valamit. Valamit amibe kell 10dkg főző csokoládé meg 20dkg kókusz. Régi, low budget recept. Mondom neki, hogy mivel ilyen szép időnk van és egyébként is még az előző éjszaka hozadékaként délig aludtam és egész nap a négy fal közé voltam zárva, gyalog mennék. Veszem a telefonom, fülest benyomom, zsinórok lógnak a fejemből, bár ezt már megszokták akik ismernek. Zene nélkül egy tapodtat se! Ahogy valami melankolikus szar folyik át a zsinórokon, közvetlen bele az agyamba, (amely a 30 seconds to mars banda Hurricane című szerzeménye) érdekes érzés fog el. Légies könnyedség, szabadságérzet – de hisz ez spontán sosem jön elő… igazából még nem is nagyon jött elő. Furcsállom, majd élvezni kezdem… az ég kékjét, a felhők mintázatát, a napsütést a bőrömön, ahogy a húson át csontig hatolva melegít, az északi szelet, amely szinte átfúj rajtam és közben furcsamód simogat és cirógat. Az érzékekkel van valami baj… biztos valami volt a tegnap esti sörben, amely egyébként is pocsék volt, ezután pedig nem kizárt hogy tettek bele valami mást is, ami ezt az érzetet most előhozta. Mintha minden egyszerre érne el hozzám, a belsőmhöz, mintha a jelen elkezdene kikristályosodni, minden egy csatornán érint meg, mégis ezer és ezer új és új érzetet hoz létre, melyekre külön-külön is rá tudok fókuszálni. A világ kicsit megváltozott…

Előző este érzetem ilyet először. Hullaként köröztem itthon, kávézás és beszélgetések közepette vártam, hogy érkezzen a kocsi, mivel esti partira indultunk a haverokkal a szomszéd faluba. Arról hogy pontosan hova is megyünk csak annyit tudtam, hogy a tradicionális meggynapokkal hozható összefüggésbe, amelyet már sokadik éve rendeznek meg a június közepén érlelődő gyümölcs és az azt övező fesztiválozások apropóján. Medencebuli a régi strandon… ennyi is bővel elég volt, hogy fogadalmat tegyek: nem pesvedek otthon szombat este, pláne hogy most egyébként sem tudnék egy helyben maradni, a lélek húrjai túlontúl élénken rezegnek az őket ért pendítések hatására… nem akartam hogy alábbhagyjon a dal, a melódia….
Minden porcikámban fáradtságot éreztem és a dupla kávé sem segített aminek utolsó kortyait nyelve lettem figyelmes az utcán dudáló kocsira. Lecsapva a bögrét magamra szedtem gönceim és gyorsan megindultam. Üdvözlések, beszélgetések, közlések, érkezés. Sok ismerős arc, ráhangolódás a cimbora kérójában az estére, a találkozási pont kijelölve, várva a többiekre. Az álom húzza közben agyam, kávét iszok itt is, nem bírok semmi mást sem leerőltetni… Kapva kapok az alkalmon amikor Zafírszem a boltba indul utánpótlásért, kerülök vele egyet, hátha felélénkít a friss levegő, a csepergő eső és a tervben lévő energiaital. ///
Strand, a bevett koffeinmennyiség még nem hat, a tömeg lassan duzzadni kezd, közben eső szemerkél. A régi medencében már szorgoskodnak a DJ pult körül a szervezők. Fények be, hangpróba, aztán sistergés… valami beázhatott… vacakolás, de tíz perccel később felcsendülnek a gépzene első akkordjai – ha egy remix remixelt változatában tetten érhető egyáltalán ilyen. A társaság minden tagja olyan, mint egyébként, isznak, megjegyzésekkel húzzák egymás agyát, feszültséget keltenek – feleslegesen. Én valahogy kívül állok most ezeken a dolgokon, valahogy távolról szemlélem… ismét kezdek elrugaszkodni a valóságtól, nem értem mi van, talán a koffein, talán az érzések, emlékek, vagy a jövő … de semmi esetre sem a jelen, az itt és a most kumulálja bennem a taszító erőt.

Sörért megyünk, pedig megfogadtam hogy nem iszok semmit sem, félő, hogy a fáradtság hatására szétszedi a maradék józanságot, apró darabajira… kellemetlen lenne most bokorban hányni, pláne, hogy minden bokor foglalt, elvégre is ez egy szabadtéri parti. Persze úgysem ismer senki – nyugtatom magam. A zene már majd szétfeszíti a sokat látott fürdő falait, tuc tuc és basszus, elektromos szmog emelkedik a felhős ég felé, pára formájában. Át- áthasítanak rajta a fények. Mondom is Zafírszemnek, hogy elegem van a punnyadásból én fogom magam és lemegyek a medencébe… visszaáll a tolla az ötlettől, elvégre akkor csak mi ketten lennénk lent és mindenki minket nézne, és akkor mi lesz… Mondom neki, hogy ez most így valahogy nem tud érdekelni, kurvára de nem… egyébként sem érdekel most senki véleménye, jól akarom magam érezni és kirekeszteni mindent. Rááll… A medence közepére dokkolunk. Rágyújtunk és belekortyolunk a sörünkbe, majd ringatódzás a zene ritmusára. Értelmetlen szentenciák a dalban, hol lassul, hogy gyorsul, de a medence akusztikája fantasztikus, a falak visszaverik a ritmust és a kegyetlen basszust. Az elektromos relék ereje hihetetlenül felcsigáz… Lassan szállingóznak lefelé az emberek… Valakinek elsőnek is kell lennie… Érdekes módon az utóbbi időben egyre többször van merszem elsőnek lenni, ha lépni kell. Határozottság? Azmiaz? Kérdeztem volna régebben, mostanában viszont egyre többször vagyok képes döntéseket hozni és elsőnek lenni jópár dologban. Valami ilyen téren is megváltozott bennem, valahol egész lent… a zsigerek szintjén.

A tombolás vágya , a pusztítás ereje, az erőszak hangos dübörgése, az elme kinyílása mind együtt van. A gondolatok őrjítő körforgása hirtelen kiakad bennem, megváltozik és folyammá módosul, egyetlen erőteljes hullámformává, amely szinkronizálódik a zenével. A DJ pult felé nézek és a tökéletes középpontba állok, tíz-tizenöt méterre a vadul vonagló membránoktól és lehunyom a szemem. Valami úton van, valami ismeretlen. A zárt ajtók egymás után tárulnak ki. A folyó kilép a medréből, az elmémben előre haladó felvevőgép leáll, hogy tetszés szerint nézhessem meg bármely felvételt… Ingázok a emlékek között, az események iszonyatos halmába merülök és lebegek… A szemem felakad, a szemredőmön keresztül bevillanó fények hatására a pupillám hol kitágul, hol beszűkül, a szivárványhártya hol ibolya, hol cián, hol vörös fényekben ráng vadul. Régebben a hangos zenétől fájt a fejem és a hallójáratom is megsínylette, de most nincs ellenállás a dobhártyákon, mintha csak teljesen áttetsző selyem lenne a helyükön és engedi beáramlani a hangok kavalkádját, az őrült kakofóniává mutálódó zajokat. A valóság többé nem valóság, a definíciók sorra dőlnek romba, hogy azok felett, a őrület zenitjén ott ragyogjon valami megfoghatatlan fényesség, amely sem a Nap sem a Hold fényére nem hasonlít, valami teljesen más és új. Az agy kapacitása hirtelen megnő, visszalépünk a múltba, érzéseket idézünk fel és végre arcokat és hangokat is… A legnagyobb audiovizuális téboly kellős közepén újra láthatóvá vállnak a személyek legapróbb részletei, a hangjuk dinamikája, tónusa, ugyanúgy mint a szavaik és azok hangsúlya… Ne legyen még vége! Hajnalig így maradnék, a delírium vad mégis nyugalmas állapotában… Habár lehunyt szemmel táncolok, mégis érzem a tömeg energiáját, van aki talán pont így éli meg mint én, van aki máshogy, de van közös pont… a zene, az atmoszféra, a levegő hőmérséklete, az illata… és a zuhogó eső… Ahogy a lézer zöld fénye akadálytalanul vágja szét a füstgép által generált homályt és az esőcseppeken szétomolva fluoreszkáló kristályzuhatagot hoz létre a fejünk felett… Egy, két, vagy talán három óra telhetett el így… ebben a furcsa és torz mennyországban, de mint mindennek, ennek is vége kell, hogy szakadjon, körforgás és eleve elrendeltség… Józanságban eszmél most a szétázott világ, az agyi impulzusok elnyelődnek a koponyában, a szinapszisok vezetőképesség visszaáll a normális, anatómiai állapotra… az elektromos hálózat ismét normálisan működik a sejtek között… visszatérés a semmibe, mégis az életbe. A zene elveszíti megbabonázó hatását, a sör keserűvé válik, a cigaretta fojtogatóvá, hideg van, jeges hideg, ahogy az átázott ingen keresztül kihűti a bőrt…

A lélek szétégetése a természetes transz alatt sikeresen megtörtént, nincs maradásom. Forró zuhanyt, puha ágyat és csendet akarok. Marasztalnak. Mondanom sem kell hasztalan. Az előbb még élénk, katatóniás vigyort visszaállítom az alapszintre. Már csak együgyű mosoly… És indulok, át a falvakon, gyalog, még egy személlyel, aki kötelességből és önmaga erőszakolásából kifolyólag jött Zafírszemékkel… Ő még marad, túl jól érzi magát, túl sok lehetőség veszi körbe, túl sok impulzus éri még. De nekem ennyi volt mára az energia túláradó vihara, a felhők elvonultával pedig megnyugszik a föld is. Nem kell tartania túl sok esőtől, amit nem tud beszívni, vagy a villámok ostorcsapásaitól, melyek fénylő hegeket hagynak hátán…. Csak a csend marad, a hajnalban is kitartó fiatalok, az öreg házfalak árnyékaiban, az út menti lámpák remegő, sárga fényében, mint egy valószínűtlen színpad reflektorfényében álló szereplők a premier után, mikorra kiürül a nézőtér és könnyebbé válik a levegő a széksorok között…
A színház gondnoka is hazaindul, hogy végre álomra hajthassa a fejét, pedig tudja, holnap ismét éjszakába nyúlik a valóság és a képzelet furcsa elegye… majd ismét a kiégés jön és az álmodás mindent elmosó ereje.

Ez is érdekes lehet